Beszél még magyarul? – Csinta Samu publicisztikája

CSINTA SAMUCSINTA SAMU
Vágólapra másolva!
2018.01.15. 23:32

Ünnepnapot ült a közelmúltban a magyar sport. A Nemzeti Színházban az Év sportolója-gálán felvonult majdnem mindenki, aki él és mozog az elmúlt több mint fél évszázad sporttörténelmének alanyai és alakítói közül, nem eshetett le úgy sütemény az asztalról, hogy legalább három olimpiai vagy világbajnokra ne szóródott volna porcukor. A bűbájosan örök fiatal Sákovicsné Dömölky Lídia újra besöpörhette a férfiak bókjait, a jól értesültek pedig tudni vélték, hogy a sportnemzet pillanatnyilag legfontosabb házaspárja együtt lép a vörös szőnyegre. A hírre aztán egy ideig nem csak a hivatásos fotósok tiporták egymást a környéken.

Azt viszont kezdetben valóban csak a nagyon jól értesültek tudták, ki az két hölgy, aki kísérő nélkül tapodtat sem mozdult, ám akikhez egyre sűrűbb sorokban „járultak” tisztelettételre a magyar sporttársadalom nagyságai. Pedig nem akarták ők elvinni a show-t a jelen sztárjai elől. Az idei két díszvendég, Szeles Mónika és Szabó Kati közül utóbbitól például aligha áll távolabb bármi, mint a színpadi csillogás. A közeg ugyanis, amely „kitermelte” őt a versenysport számára, a legkevésbé tartotta fontosnak a csillogás eszköztárának elsajátítását. A fizikai munka, az extrém erőfeszítések, az áldozathozatal ismerős kifejezések voltak, a többi legyen és maradjon a sportvezetők, a sokszorosan is megbízható elvtársak egyeduralma. Bár ez is csak hangfogóval, hiszen annak idején a tornászpápa Károlyi Bélát és csapatát épp az tartotta 1981-ben Amerikában, hogy érezte, elfogy körülötte a levegő. A kor Romániájában ugyanis főbenjáró bűnnek számított, ha népszerűség tekintetében bárki is veszélyeztetni merte az „egyetlen” ember pozícióját.

Szabó Kati esetében erről természetesen szó sem lehetett. A múlt század hetvenes éveinek derekától a tornászokra kényszerített „kaszárnyalét” sötétségében nem is derenghettek a civil fogalmakkal körülírható normális emberi élet körvonalai. Családjukból kiragadott, kapaszkodó nélkül maradó kislányokat igyekeztek minden eszközzel éremgyártó automatákká formálni, akikről pedig menet közben kiderült, hogy mentális-fizikai tűrőképességük korlátokat szab, mehettek a levesbe. Minimális fogalmaik voltak arról, mi történik a tornászkombinát kerítésein kívüli világban, az ingerszegény környezet által takaréklángon tartott érdeklődésüket nem éleszthette fel az évi néhány napos vakáció, amely alatt a gyerek díszvendég volt otthon, a kedvenc ételeit főzték neki, s a programból nem maradhattak ki a kötelező rokonlátogatások.

A magyar identitásról pedig jobb, ha szó sem esett. Erre nincs jobb bizonyíték, mint épp Károlyiék példája. Amikor az aranykalitka helyett a szabad világot választották, röpke pillanat erejéig utódként felvetődött a brassói származású Ágoston Mihály neve, akinek keze alatt Szabó Kati gyakorlatilag megalapozta tornásztudását. Még egy magyart nem! – érkezett azonban az ukáz, és a kérdés soha többé nem került terítékre. Csak egy pillanatig gondoljon bele bárki: milyen magyarságtudatot táplálhatott ilyen körülmények között az alig hatéves korától tömbromán környezetben élő kis Kati?

Nem vár választ az amúgy is költőinek szánt kérdés. Legfeljebb némi elgondolkodást, ahogy a sportgála két díszvendégéről megjelenő fotókat, írásokat követő kommentárok is. A „beszélnek még magyarul?” jellegű kérdések mérhetetlen információhiányról árulkodnak, de nyugodtan nevezhetjük empátiahiánynak is. Ha már itt tartunk, sokkal helytállóbb lenne a „beszélnek már magyarul?” típusú kérdésfelvetés. Mert hogy igazából erről van szó. Persze két különböző irányból indulva a válasz irányába. A délvidéki értelmiségi környezetből származó Szeles Mónika anyanyelvisége számára nem mindjárt az indulás támasztott nehezen megmászható akadályokat. Sokkal inkább a teniszsport „amerikai” világnyelve, a Bollettieri-iskola kohója, a versenyek százainak globalizált világa, a tengernyi angolul adott nyilatkozat, interjú. Mondhatni, az egyre inkább az Egyesült Államokban fészket verő élet, a szülőfölddel óhatatlanul lazuló kapcsolat. S az ezzel társuló, nem is feltétlenül törvényszerű, de sűrűn felbukkanó akcentus, amely egy idő után képes nehezen átléphető tudati gátakat is emelni.

Szerencsére Mónika esetében a nagyvilági lét, a teniszes „high society” szocializálódás sokat segít a megszólalás nehézségeiből fakadó kishitűség legyőzésében.

Kati nehezebb helyzetben van. Nagycsoportos óvodásként került számára érthetetlen nyelvi közegbe, amelyen Károlyiék is csak elvétve – sosem a tornával kapcsolatos helyzetekben – enyhítettek. Egy idő után már nem is igényelte, a szekus megfigyelési jegyzőkönyvek is arról tanúskodnak, hogy csak a családtagjaival beszélt magyarul. Egyetemi tanulmányaival párhuzamosan kezdődő edzői karrierje változatlan sínen futott, a kilencvenes évek egzisztenciakereső hulláma pedig még messzebbre ragadta a szülőföldtől és annak minden áldásától. Innen tart hazafelé, épül-szépül a szülői ház, újra tápláló nedvektől duzzadnak a gyökerek.

Felnőttként pályafutása első sikereinek helyszíne, az 1983-as budapesti világbajnokság sem fejlett magyarságtudata révén jelentett különleges esetet, hanem azért, mert ide édesanyja, nagymamája és testvére is elkísérhette. Élete egyetlen külföldi viadala volt, ahol hozzá közeli drága lelkek szorítottak érte a lelátón. No meg tízezer néző, aki úgy drukkolt a „román” kislánynak, mintha a sajátja lenne. Kati azt mondja, harmincöt év múltán is képes felidézni azt a hangulatot, ünneplést, amelyben a Budapest Sportcsarnok közönsége részesítette. Csak állt, és nem értette, miért szeretik annyira. Akkor még nem értette.

Ma bizonyára egyebet nem ért. Illetve talán érti, csak nem nagyon tud mit mondani rá. Például az olyan, mérhetetlen empátia- és ismerethiányról árulkodó tv-riporteri kérdésre, amely azt próbálta firtatni, hiányzott-e neki, hogy sohasem játszották el a tiszteletére a Himnuszt. Ugyan mit mondhatott volna, hogy a kérdésbe foglalt, szinte elvárt válaszhoz is közelítsen, és becsületességhez való, már-már beteges ragaszkodását se kényszerüljön feladni…

Miközben nem lehet eléggé értékelni a külhoni magyarság értékeinek az egyetemes magyar értékrendbe beillesztését célzó törekvést, érdemes odafigyelni a folyamat emberi-lelki vonzataira. Arra, hogy a jó szándékkal kikövezett út véletlenül se vezessen tévútra. Hogy a kommunikációs gondolkodásbeli lustaság ne tipizálja a Bölöni László-féle valóban kivételes helyzeteket. Hogy ne legyünk kénytelenek erősen közepes magyar nyelvi tudással bíró emberek kuncogását hallgatni, mint történt anno Jenei Imre sajtótájékoztatóin.

Mert már sokan vannak, akik egyre jobban beszélnek már magyarul. Ők nem a kényelmes komfortzónán belüli papucsos csoszogás közepette őrizgethették, ápolhatták anyanyelvük emlékét, fordulatait, hanem erős ellenszélben, tiltások közepette, egzisztenciális harapófogók szorításában. Ki több, ki kevesebb tudatossággal, igényességgel. Ők azok, akik számára minden rokoni gesztus aranyat ér, akik minden bizonnyal soha nem felejthető emlékként hordozzák magukban a miniszterelnökkel töltött perceket. És bár talán soha nem lesznek képesek gördülékenyen elmondani, mit is jelent számukra magyarnak lenni, annak megmaradni, kötődésük legalább olyan erős lehet, mint más, sokkal szerencsésebb millióké.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik