Az új igazságügyi miniszter, Varga Judit igazi csapatjátékos

– Miniszter asszony, ön köztudottan a legsportosabb magyar politikusok közé tartozik. Az első két hét tapasztalata alapján miként látja, új szerepkörében mennyi ideje jut majd a testedzésre?
– A magyar az egyik legsportosabb kormány az Európai Unióban, hiszen több miniszter és államtitkár is fut, úszik, kosárlabdázik, focizik. Nekem egyelőre legfeljebb egy-egy hétvégi futás fér bele. Mint háromgyermekes édesanya, már uniós kapcsolatokért felelős államtitkárként is inkább a családommal töltöttem a szabadidőmet, mint az edzőteremben. Tapasztalt politikustársaim azonban azt mondták, rendszeres testedzés nélkül nem lehet hosszabb távon bírni a tempót. Ezért is szeretnék szeptembertől heti két-három alkalommal elmenni futni vagy úszni.

– Korábban megosztotta néhány futóversenyeken készült fotóját. Az Igazságügyi Minisztérium mennyire lesz sportos munkahely?
– Amikor a Miniszterelnökségen dolgoztam, a maratoni váltónak voltam a tagja. Magyarország uniós csatlakozásának tizenötödik évfordulóján lefutottuk a tizenöt kilométert. Bízom benne, hogy az Igazságügyi Minisztériumban is kialakíthatunk egy olyan csapatot, amellyel különböző jótékonysági vagy a mozgást, sportolást népszerűsítő rendezvényeken vehetünk részt. Az eddigi tapasztalatom az, hogy az Igazságügyi Minisztérium is sportos szellemiségű közösség, s én is igyekszem ezt a képet erősíteni.

– Miért éppen atlétaként indult a sportpályafutása?
– A diósgyőri általános iskolában sporttagozatra jártam, ott ez alapsportágnak számított. Amikor az Avasi Gimnáziumba kerültem, a testnevelőnk egy személyben a Diósgyőr atlétaedzője is volt, s az ő biztatására lettem igazolt versenyző. Sprinter és távolugró.

– Melyiket kedvelte jobban?
– A távolugrást. Tizenhat évesen országos hetedik voltam a rangsorban ötszázharminckét centivel. Ám a rá következő évben, amikor a megyei diák­olimpia győzteseként bejutottam az országos döntőbe, egy kosarasedzésen elszakítottam a boka­szalagjaimat – ezzel ketté is tört a távolugró-karrierem. Miután felvettek a Miskolci Egyetem jogi karára, áttértem a csapatsportokra.

– S éppen a kosárlabdára.
– Amikor 1999-ben elkezdtem a tanulmányaimat, az egyetemi klubnak már csak férfiszakosztálya volt. Másodévesként nekifogtam újjáéleszteni a női együttest. Az egyetem azt a feltételt szabta, hogy szedjek össze tizenöt lányt, aki hajlandó rendszeresen edzeni, akkor kapunk labdát és pályát. A lányok meg azt mondták, akkor jönnek, ha biztosan lesz labda és pálya… Szerencsére találtam egy lelkes informatikatanárt, aki nagyon szeretett volna edzősködni, ketten szedtük össze helyi vállalkozóktól az induláshoz szükséges tőkét. Sohasem felejtem el, amikor először vehettük fel a MEAFC-mezünket. Nem volt világmárka, nekünk mégis a világot jelentette. Az NB II-ben kezdtünk a 2001–2002-es bajnokságban, és az első idény végén feljutottunk az NB I B-be.

– S hogyan szerepeltek a második vonalban?
– Noha sereghajtók voltunk, élveztük, hogy kosarazhatunk. Különleges emlék, amikor a Magyar Kupában az akkori sztárcsapatot, a PVSK-t fogadhattuk, függetlenül attól, hogy a pécsiek persze fölényes győzelmet arattak. Engem amúgy is elsősorban a játék szellemisége, közösségformáló ereje vonzott, mert mindig is csapatjátékosnak tartottam magam.

– Milyen poszton szerepelt?
– Bedobót játszottam, de szerettem összeszedni a labdát és átadni a legjobb dobóknak. A sprintermúltamnak köszönhető gyorsaságomat kihasználva a lepattanó megszerzése után pillanatok alatt az ellenfél gyűrűje alá értem, a ziccereket pedig jó hatásfokkal értékesítettem.

– Most melyik lenne könnyebb feladat: harminchetet dekázni, mint ahogy az a Facebook-videó­ján látható, vagy sorozatban harminchét büntetőt bedobni?
– Természetesen a dekázás menne jobban, abban a harminchétnél több az egyéni rekordom. A kosárra dobás kifinomult technikát igényel, ahhoz, hogy ez reflexszerűen működjön, kissé késői tizennyolc évesen elkezdeni begyakorolni a mozdulatsort.

– Futballozni mikor kezdett?
– A foci kisgyerekkoromtól elkísér. A kertünk végében volt egy pálya, délutánonként ott rúgtam a labdát a fiúk­kal, vagy az udvaron dekázgattam. Az iskolában viszont a lányoknak akkoriban még nem engedték meg, hogy futballozzanak, így a gimnáziumban az atlétika mellett kosaraztam. Kétezerkilencben kerültem tanácsadóként Brüsszelbe, s néhány évvel később elvittem a fiaimat focizni. Az edzéseiket a pálya széléről néztem, közben elbeszélgettem az edzőkkel, s olykor trükközgettem a hozzám guruló labdával. Egyszer aztán megkérdezték, miért nem focizom én is, hiszen van egy csapat, amelyben örömmel fogadnának. Az utolsó brüsszeli évünkre jött össze, hogy eljárhattam edzeni az FC Saint-Michel Bruxelles együtteséhez.

– S milyen volt a csapat?
– A mi megye együnknek megfelelő bajnokságban az alsóházhoz tartozott, mégis meglepően jó színvonalon futballozott. A Saint-Michelnek köszönhetően a belga átlagemberekkel is napi kapcsolatba kerültem; védőnőtől tisztviselőig színes volt a paletta, a legidősebb kerettagunk egy hatvan felett járó, hihetetlenül aktív anyuka volt. Szakmailag is remek lehetőség volt, hogy kipróbáljam magam nagypályán, ami teljesen más dimenzió. Mire azonban beépültem a csapatba, s megtaláltuk a posztomat, hazaköltöztünk Brüsszelből.

– Mi volt a posztja?
– A középpályán éreztem magam a legjobban. Itt védekezésben és támadásban is tudtam segíteni a csapat játékát, s labdaszerzés után a támadásépítést.

– Eszerint Orbán Viktor képletesen fogalmazott, amikor miniszteri kinevezésének átvételekor így köszöntötte önt a közösségi oldalán: „Új csatárt igazoltunk.”
– A hasonlatnál maradva: miniszterelnök úr a magyar kormány szövetségi kapitánya, ő tudja, milyen poszton számít rám a csapatban.

– Amúgy a sport segített a napi munkájában Brüsszelben?
– A sport kiváló kapcsolatteremtő erő, akárcsak a zene. A politikában is fontos, hogy többféle nexusból ismerjük egymást. Például tudjuk a másikról, mit sportol, melyik csapatnak drukkol. Spanyol politikussal eleve úgy ültem le tárgyalni, hogy tisztában voltam vele, melyik stadionba van bérlete dinasztiákra visszamenőleg. Egyszer egy zöld szervezet flamand képviselője jött hozzám lobbizni klímaügyben. Vele úgy indult a beszélgetés, hogy megkérdeztem, nem tud-e egy jó focicsapatot, amelybe a fiaimat elvihetném. Miután elmondta a klímapolitikai álláspontját, adott egy listát a flamand klubokról. Igaz, végül frankofon csapatot választottunk, mert ott volt hely, ugyanis az óriási túljelentkezés miatt az öt és tíz éves kor közöttiek várólistára kerülnek a jobb egyesületeknél.

– A zenét is említette, mint kapcsolatteremtő erőt.
– Gyerekkorom óta hegedülök. Az uniós kiküldetés előtt az ELTE koncertzene­karában játszottam, s Brüsszelben is volt egy kis csapat, amely havonta egyszer kísérte egy templomban a misét. A zenekari árokban is csapatmunka zajlik, s a civil foglalkozásától függetlenül minden muzsikus egyformán beosztottja a karmesternek. Mostanában nyilvánosan akkor zenélek, ha valahová meghívnak, de otthon a gyerekeknek rendszeresen játszom népdalokat. Nagy örömömre a legidősebb fiam negyedik éve csellózik, a középső elkezdett zongorázni, és remélem, a kicsi is választ majd hangszert. Már készülök a családi kvartettre.

– Visszatérve az unióra: miközben az élet oly sok területére rátelepszik, a sportban visszafogott…
– A sport tagállami hatáskör, így kevés az olyan téma, amely közösségi üggyé válik. Brüsszel főleg az egészséges életmódot támogatja. Mi magunk is számos sportkezdeményezés mellé odaálltunk, miközben igyekeztünk népszerűsíteni a hazai sportpolitikai intézkedéseket is, például a mindennapos testnevelést. Európa nemegyszer „fel akarja találni a kereket”, noha már létezik jó tagállami gyakorlat… Az új parlamenti ciklusban is folytatjuk a lobbitevékenységet azért, hogy az unió tudatosabb, kezdeményezőbb legyen a sportpolitika terén, s a finanszírozásba is intenzívebben szálljon be. Támogasson például több rendezvényt.

– Ha már a rendezvényeket említette: melyek azok a sportesemények, amelyekről miniszteri elfoglaltságai közepette sem szívesen maradna le?
– Például a futballválogatott meccsei. Nagyon remélem, hogy kijutunk a 2020-as Eb-re, s megint olyan élményben lesz részünk, mint 2016-ban. Az osztrákok elleni mérkőzést Brüsszelben egy lengyel kocsmában magyar diplomaták társaságában szurkoltuk végig; szinte bekiabáltuk a labdát a kapuba. Marseille-ben és Lyonban személyesen is ott lehettünk. Mondtam is a fiamnak, milyen szerencsés. Nekünk harminc esztendőt kellett várnunk, mire a válogatott eljutott egy világversenyre, ő már nyolcévesen ilyen csoda részese lehetett. Ezek az Eb-meccsek nemzetegyesítő erejű élmények voltak, s jó lenne átélni mindezt jövőre, itt, Budapesten is.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. július 27-i lapszámában jelent meg.)