Legalább rövid nap lesz.

Próbáltam tartani magamban a lelket – a számomra – hajnali hetes keléskor. Éreztem, hogy a 2019-es budapesti vívó-világbajnokság ötödik napja minden szempontból a holtpontot jelenti. Egy hosszú világverseny alatt egyébként is nagyjából ekkor érkezik el az első olyan pillanat, amikor pokolba kívánod az egészet, pedig még a fele sem telt le – aztán ezen persze gyorsan átlendülsz. Ehhez jött még, hogy a forró nyári melegben a BOK-csarnokban ezerrel fújatták a légkondit, így a szokásos utolsó napok helyett a verseny első hetében ért el az úgynevezett „fesztiválbetegség”. Ezt egy-egy átbulizott, többnapos fesztivál után már tapasztaltam, ezúttal a vívó-vb-n is rettenetes nátha kapott el.

Az Örs vezér tere és a Puskás Ferenc Stadion közötti metrószakaszon Pircs Anikó kolléganőmmel újfent konstatáltuk, hogy bár nagyon szeretnénk, ha a férfi párbajtőrözőink közül valaki valami nagyot dobna Budapesten, a realitások talaján maradva – és a női tőrözők egyéni versenyét is ideértve –, a sorsolásra pillantva továbbra sem hisszük, hogy nem végeznénk a munkával késő délutánig.

Itt jegyezném meg, hogy előző este Szatmári András döntőt vívott a férfi kardozóknál, amire este nyolc után került sor, így nem csoda, ha néhány óra alvás után kicsit reménykedtünk is, hogy azon a július 19-i, pénteki napon rá tudunk pihenni a folytatásra.

Nem így lett, és ezt egy cseppet sem bánjuk!

Láttam én már Siklósi Gergelyt „flowban” vívni, de amit a BOK-csarnokban művelt azon a napon… Abban a párbajtőr minden szépsége és a 21 éves vívó zsenialitása egyaránt benne volt!

Ekkora csodában nem bíztunk, rövid napra számítottuk… (Fotó: NS-Archív/Földi Imre)

Nagyjából egy kört jósoltunk neki, és nem is elsősorban tőle vártuk a csodát. Bár az idényben a párizsi világkupa-versenyen bronzérmes lett, kívülről nézve semmi más nem szólt amellett, hogy Budapesten nagyobb sikert ér el. Bár előzetesen azt is sikerként, óriási bravúrként könyveltük volna el, ha a 32 között legyőzi Rio olimpiai bajnokát, Pak Szang Jungot.

Elkönyvelhettük: aranytussal nyert az Imre Gézát az olimpiai aranytól elütő dél-koreai ellen!

Tudtam, hogy Gergő mennyire jó az aranytusok adásában, de azért ez orosz rulett a javából. Ha nem lett volna elég bajom az után, hogy a náthától nem kaptam levegőt, s időközben kifogyott az orrspraym, még a szívem is majdnem kiugrott a helyéről – kétszer egymás után, hiszen a 16 között a japán Jamadát is aranytussal verte. Az interjúfolyosón érdeklődtem is mesterénél, Dancsházy-Nagy Tamásnál – aki szintén törölgette a homlokáról az izzadságot: „Gergő még hány asszót szeretne ily módon megnyerni?”

Egy lépésre volt attól, hogy a legjobb négy közé kerüljön, s érmet szerezzen a vb-n! Én meg egy körre attól, hogy kiszaladhassak a Kerepesi út és a Hungária körút kereszteződésében álló patikába orrsprayért. Akkor már nagyon is bíztam benne, hogy hosszú lesz még a nap, és tényleg csak kiszaladok, aztán rohanok is vissza az elődöntőre. Nos, így lett, hiszen a korábbi izgalmakhoz képest simán „elsöpörte” az útjából a holland Verwijlent.

Amit az elődöntőben, majd a döntőben művelt, azt sosem felejtem el. A döntőért vívott csörtében 4:1-re még Andrea Santarelli vezetett, de ami utána történt, olyat talán még az olasz sem élt át, én pedig ha nem a saját szememmel látom, talán el sem hiszem. Gergő 12 (!) tust adott zsinórban, úgy állva hagyta ellenfelét, hogy attól biztosan lehettek álmatlan éjszakái: csak akkor lett volna esélye megfordítani az asszót, ha produkál egy 11:1-es szériát…

Nem hiszem, hogy lehetett volna jobb forgatókönyvet írni a döntőnek.

A jó kezdés ellenére a második harmadban Szergej Bida 6:1-es sorozattal 8:5-re vezetett az utolsó három perc előtt. A sajtópáholyban a kollégákkal egymástól kérdezgettük, vagy inkább biztattuk egymást, „innen még lehet fordítani?!”.

Gergő gyors választ adott a szünet után, hiszen a hajrá félidejében 9:9 volt az állás. De a vezetést nem tudta átvenni, és az orosz elment 13:10-re. 33 másodperc volt vissza, Anikóval egymásra néztünk, és szavak nélkül is értettük egymást: „ez elment, nem létezik, hogy innen is van visszaút…”

Erre Gergő a páston adott választ: „nem láttatok ti még mindent!” Három másodperc pörgött le az órán, 13:13-at mutatott az eredményjelző. Ezt már nem lehetett ülve bírni a sajtópáholyban sem. Igazán hozhattam volna az orrspray mellett nyugtatót is a patikából – futott át az agyamon. De végülis Siklósi Gergőnek kellett nyugodtnak maradnia, hogy bevigye a 14. találatot, majd egy együttes után eldobja a sisakját, és kicsit hitetlenkedve nézzen ki a közönségre: ő a világbajnok! Ezeket a pillanatokat csak a képeken láttam, hiszen néhány pillanatig egymás nyakában ugráltunk a sajtópáholyban, hogy aztán kötelességünket teljesítve rohanjunk az interjúfolyosóra a friss világbajnokhoz.

Estére minden fáradtságunk, betegségünk köddé vált, s miután lezártuk a laptop fedelét, Anikóval úgy döntöttünk, hogy Gergő sikerére koccintanunk kell.

Az sem érdekelt már, hogy másnap hatkor kelünk, mert nyolcra megyünk a szállodába interjúzni a világbajnokkal.

KORÁBBI ÍRÁSAINK  

ÖN JÖN!

Várjuk olvasóink hasonló személyes történeteit, a legérdekesebbeket megjelentetjük a Nemzeti Sport Online-on! A történeteket egy azokhoz kapcsolódó személyes emlékről készült fotó kíséretében az ahogymimegeltuk@gmail.com e-mail címre várjuk!

Szabó Áron: „Gascoigne piás nyolcas (volt), de vizesnyolcas soha!”

Farkas Péter: „No, kisfiam, hiába üvöltöztél, jönnek haza az aranylábúak!”     

Tisza Gábor: „Autogram? Majd később. Előbb egy közös kép!”   

Dr. Nagy Zoltán:   „Magyar-szovjet 0–6... Soha nem éreztem magam annyira egyedül!”     

Juhász Krisztián: „Cristiano Ronaldo azt sem tudta, honnan virrad”    

Zolnai András: „Az éj leple alatt szöktettek ki otthonról”     

Kun Zoltán: Fradi–Ajax ezerötért – életre szóló élmény  

Smahulya Ádám: Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs: „A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós: „A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István: „Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás: „Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”

L. Pap István: „Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Somogyi Zsolt: „Senki sem mondta, hogy a futballbarátság ilyen fájdalmat okozhat"

Őri B. Péter: „Felkaptam a széket, és szinte önkívületi állapotban üvöltöttem”

Nagy Zsolt: „Akkorát csaptam az asztalra, hogy kiborult a paprikás krumpli” 

Ilku Miklós: „Az asztalon táncoltak, és azt énekelték, összetörünk mindent”

Tóth Anita: „Életemben először elpityeregtem magam”

Thury Gábor: Amikor egy újpesti is a Fradiért szorított

Csillag Péter: „Érzem a pillanat súlyát” – mondta Iniesta a Nemzeti Sportnak

Bodnár Zalán: Könnyes búcsú Tottitól Rómában

Huber Tamás: „Mi a fenét ér egy sportoló aláírása? Egy gyereknek rengeteget!”

Voleszák Gábor: „Nemcsak a csapat égett, hanem a zománcozott lábas füle is” 

Somlóvári Dávid: „Szlovák–magyar: valami nagyon elpattant bennem” 

Pusztai Viola: „Vigasztalhatatlan voltam, órákon át sírtam”     

Rusznák György: „Üvölteni akartam...” – tíz magyar gól néma csendben      

Rácz Péter: Szomorú végjáték a Maggiore-tó partján 

Marosi Gergely: „Azt sem tudom, hol vagyok” – Zava és életem gólja   

Kun Zoltán: Hömpölygős gólöröm, kis szépséghibával  

Vincze Szabolcs: „Hiába láttam a saját szememmel, még másnap sem hittem el”

Kocsmár-Tóth István: Hogyan dobj fel egy Újpest–Vidit? Olimpiai arannyal!     

Thury Gábor: Balczót kísérve megindult a domboldal   

Szűcs Miklós: „Annál a kis papírdarabkánál nagyobb kincsem nem lehetett volna” 

Borbély László: „Fater mondta, a végén úgyis a németek nyernek. Fogadtunk”     

Vincze Szabolcs: „Olyan 2. félidőt magyar válogatottól még tévében sem láttam”    

Borbély László: Még a macska is táncra perdült – minden idők legnagyobb fordítása!   

Kocsmár-Tóth István: Oslótól 100 kilométerre a rádió elhallgatott. El kellett hallgatnia