A tömör ezüstből készült, 85 centiméter magas sportereklye a fejedelem reliefjével, a Rákóczi család és Kassa város címerével (Fotó: Kaczmarski Ágnes)

Baráti beszélgetés közben hozta szóba kedves ismerősöm, hogy a szombathelyi városháza falai figyelemre méltó relikviát őriznek. Az ereklye a tekintélyes méretű, gyönyörűen megalkotott Rákóczi-serleg, amely ismerete szerint a leventék labdarúgó-bajnokságához, megszületése pedig Kassa városához köthető. A csillogó, paradox módon mégis homályba burkolózó serleg nincs pince sötétjébe száműzve, lezárt ládába rejtve – a városháza tanácskozótermének üvegvitrinjében árválkodik amolyan ismeretlen ismerősként, feltűnés nélkül… Miután múltját, szerepét, jelentőségét még senki sem kutatta, sőt létezéséről nem tudva még csak nem is érdeklődtek utána, itt az ideje kihantolni a huszadik századi történelem darabos-köves talajából, hogy megszabadítva a titokzatosság rárakódott rétegétől, valóban teljes alakjában csodálhassuk.

A serleg fedelén a kivont kardú kuruc harcossal
(Fotó: Kaczmarski Ágnes)

Izgalmas időutazást vizionáltam, mielőtt belevágtam volna szellemi expedíciómba és faggatni kezdtem volna a múltat. Először is az említett kedves ismerőst, a Szombathely város közigazgatását 1990 és 2011 között öt önkormányzati cikluson keresztül jegyzőként irányító Kaczmarski Jánost kérdeztem, mikor látta először a színezüst, grandiózus serleget, hogyan vészelhette át a második világháborút követő évtizedeket, hogyan maradhatott láthatóan is láthatatlan.

„A Rákóczi-serleggel 1975-ben találkoztam először, Kiss József városi sportfelügyelő irodájában. Sokat beszélgettünk a háború előtti sportról, meg minden másról, az akkori szocialista tanács épületében és azon kívül is. Tudtam, hogy valami titok övezi a serleget, ami miatt nem szerepelhet a szombathelyi sportrelikviák között. Később aztán elmondta, a leventemozgalom futballbajnokságain használták vándorserlegként. Erről még akkor beszéltünk, amikor a leventemozgalom megítélése olyan volt, mintha valami szélsőjobboldali szerveződés lett volna. Nekem persze más volt a véleményem, hiszen az általános iskolában – ahova 1955-ben kezdtem járni – és a gimnáziumban is a legszimpatikusabb férfi tanárokról előbb-utóbb kiderült, bizony hivatásos katonák vagy leventeoktatók voltak a háború előtt. Aztán 1983-ban Kiss József rám bízta a serleget, mert akkor költözködött a városi tanács a jelenlegi székházába, és félt, hogy a hurcolkodásban a semmilyen nyilvántartásban sem szereplő serlegnek nyoma vész.”     

Az aggodalom jogos volt, mert a sportfelügyelőség nem fért be az új városháza épületébe, néhány hónapig bizonytalan volt a helyzete. Iratanyagai, bútorai, értékei becsomagolva – szinte gazda nélkül – hányódtak. Az akkor már a szervezési és jogi osztály csoportvezetőjeként dolgozó Kaczmarski János az úgynevezett titkos ügyiratkezelési raktárban őrizte a míves ereklyét, ahová a városi tanács egyéb értékeit, festményeit is bemenekítette. Amikor rendeződött a sportrészleg helyzete, a serleg visszakerülhetett korábbi helyére, az üvegvitrinbe.

Az összegyűjtött információk birtokában Kaczmarski János
úgy véli, a serleg jogos tulajdonosa a szombathelyi
önkormányzat legyen (Fotó: Kaczmarski Ágnes)

„Amikor – 1986-ban vagy 1987-ben – Kiss József nyugdíjba vonult, egy fekete sporttáskában áthozta hozzám, az irodámba, hogy vigyázzak rá én tovább, amíg az igazi története alapján elfoglalhatja méltó helyét Szombathely város kincsei között. Innentől őriztem tizenöt évig, 2002-ig az irodámban. Majd amikor a városháza legszebb tanácskozótermében elhelyeztük az általam elkészíttetett Polgármesteri láncot, annak az üvegvitrinjébe tettem át a serleget. Azt gondoltam, a kíváncsiskodók elől úgy tudom a legjobban elrejteni, ha mindenkinek látható helyen tartom. Akkor már tudtam, a serleg sokkal korábbi és értékesebb, mint a leventemozgalomban betöltött szerepe, hiszen a Rákóczi-címer mellett ott volt Kassa város címere is, vagyis a II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala körüli nemzeti felbuzdulásból készíthették a kassai polgárok, tehát 1906 előtt. Amikor 2011-ben nyugdíjba vonultam, s eljöttem a hivatalból, még nem szerepelt a leltárban, vagyis még mindig gazdátlan volt.”     

Az igazi történet után eredve, leginkább a korabeli sajtóra támaszkodva összeraktam a képet, amelynek tényleg csak néhány részlete hiányzik. Kezdjünk is neki a restaurálásnak!

Nyulászi Béla kassai kereskedő 1905-ös képeslapján a tornászati vándordíj
A sport és a honvédelem kéz a kézben járt
a leventemozgalomban (Forrás: A leventeintézmény, Budapest, 1943)

Amit elsőként biztosra lehetett venni, hogy 1905-ben már létezett a serleg. Tudniillik 2013-ban és 2016-ban aukción tűnt fel annak a huszadik század eleji képeslapnak egy-egy példánya, amely az ereklyét ábrázolja elöl- és hátulnézetből, valamint kisebb alakban látható rajta Rákóczi és Kassa város címere. A képeslapot egy kassai kereskedő, Nyulászi Béla adta ki, aki két évvel korábban a nagy visszhangot kiváltó Rákóczi-ereklye-kiállításról jelentetett meg megannyi fotót tartalmazó emlékkönyvet. A képeslapon ez áll:  „A Kassai Sport-Egyesület Rákóczi-serlege, Felsőmagyarországi tornászati vándordíj.” Vagyis eredetileg semmi köze sem volt a labdarúgáshoz! A Pesti Napló 1903. május 27-i számában jelent meg a Rákóczi-ereklye-kiállítás végrehajtó bizottsága ülése kapcsán: „Klebersberg Gézának, a Kassai Sportegyesület alelnökének indítványát olvasták fel, hogy gyűjtsenek egy Rákóczi nevével díszített serleg beszerzésére, amely a hazai, de különösen a felsőmagyarországi testnevelés előmozdítása végett Rákóczi-serleg néven örökös vándordíj legyen.”  Klebersberg nem ismeretlen alakja a magyar sportnak, tudniillik játszott az első hazai klubfutballmeccsen, sőt az első magyar bajnokcsapat, a BTC tagja volt. Klebersberg negyedmagával 1903. június 14-i keltezéssel levelet írt Wlassics Gyula vallási és közoktatási miniszternek, hogy „méltóztassék a vándordíj létrejöttét egy bizonyos összegnek kegyes adományozása által magas támogatásában részesíteni és lehetővé tenni”. A Rákóczi-kultusz erősítését is szolgáló, 1200 korona értékű vándordíjat lelkes lobbizással, közadakozás révén alapították meg, és vélhetően 1904-ben készült el. Meglepő módon az igényes művészi darab alkotóját nem nevezték meg, sőt az előbbi idézetben szereplő „beszerzés” szó arra is utalhat, hogy egy már létező, netán hajdan a Rákóczi család tulajdonát képező serleget vásároltak meg – ez azonban kizárható. „Tömör ezüstből készült a nyolcvanöt centiméter (hetven- és nyolcvancentisnek is írták – a szerk.) magas billikom, jeles magyar ötvösművész cizellálta rája II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk képmását s a fedelén kivont kardú kuruc harcos áll őrt” – írta 1922 márciusában Az Est, amikor a Cseh Labdarúgó-szövetség ötvenezer szokolt ajánlott fel a megvásárlására.

SÖTÉT ÉJBEN FÉNYES CSILLAG
A serleg hátsó oldalán egy simára csiszolt rész kivételével jól olvasható a felirat, amelyet a sortöréseket jelezve, betű szerint idézünk (az első két sor Petőfi Sándor Rákóczi című verséből való):
„Hazánk szentje, szabadság vezére, / sötét éjben fényes csillagunk,” / nagy RÁKÓCZI FERENCZ / emlékére alapitotta / örökös labdarugó vándordijul ezt a / „RÁKÓCZI-SERLEG”-et / (itt hiányos rész következik) / Pro Deo, Patria et Libertate.
A lecsiszolt felületen szerepelhetett a Kassai Atlétikai Club neve, de – amire források nélkül csak következtethetünk – könnyen lehet, hogy 1942–1943-ban a leventebajnoki trófeára utaló szöveg is felkerült a serlegre, amelyet aztán eltüntettek a második világháború után. Ha így volt, az sem elképzelhetetlen, hogy a féltett ereklyét megóvni szándékozók csiszolták le a Horthy-rendszer „termékére”, a leventeintézményre utaló „jeleket”. Ami viszont biztos, hogy a legelső, vélhetően 1904-ben bemetszett feliratban a „felsőmagyarországi tornászati vándordijul” kifejezés és az alapító Kassai Sport Egyesület neve szerepelt.
EZ MEGSZEREZTE, AZ MEGMENTETTE
 
VÁRNAGYI GYULA     
A vasi megyeszékhely első labdarúgóklubjában, a Szombathelyi SE-ben másfél évtizeden keresztül nevelte az utánpótlást, a piros-fehérek megszűnése után került át a leventékhez. Sok kereskedelmista volt közöttük, akikkel „Gyula bácsi” hatalmas sikert ért el 1942-ben a 126 középiskolás együttest felvonultató országos Szent László-kupa megnyerésével. A szombathelyi ifjúsági bajnokság megszűnésével széthulló úgynevezett kisamatőr csapatok néhány játékosát is megszerezve indult el a Szombathelyi LE az országos leventebajnokságban, és Várnagyi Gyula ismét a mennybe ment. Balfedezetet játszó Gyula fia egyik kulcsembere volt az együttesnek, amely 1944-ben megvédte címét. A szocialista rendszerben sem szakadt el a labdarúgástól, a Szombathelyi SZMTE szakosztályvezetője, a megyei futballszövetség elnökhelyettese, az edzőbizottság elnöke is volt.

KISS JÓZSEF     
A szombathelyi (tömeg)sportélet nagy alakját már 1951-ben, 25 évesen kinevezték a Városi Testnevelési és Sportbizottság elnökének, és 1986-os nyugdíjazásáig – 1973-tól mint városi sportfelügyelő – megtartotta posztját. Ő a több sportágban megrendezett Savaria-kupák atyja, természetjáró túrákat, utcai futásokat, mezei futónapokat szervezett, az 50-es évek végétől a városligeti sporttelepen telenként jégpályáról gondoskodott, az 1977-ben átadott Sportliget létrehozását is ő sürgette. Szlovéniai kapcsolatai révén neki is köszönhető, hogy az először 1968-ban Celjében sorra kerülő, 1998 óta a NOB égisze alatt rendezett Nemzetközi Diákjátékok és Magyarország „összekapcsolódott”, de például ő készítette elő a Sabaria Cipőgyár és az SZSE Dózsa fúzióját: 1975 februárjában alakult meg a Szombathelyi Sabaria SE, amely a megye legerősebb és legnépszerűbb klubja volt a Haladás mellett. A vele egykorú, a Rákóczi-serleget elnyerő leventéket vélhetően jól ismerő, az ereklyét megőrző és „átmentő” Kiss József 2012. február 23-án hunyt el.

Eredeti szerepét alig tölthette be a Rákóczi-serleg (1905 júniusában például a kassai tornaünnepély fődíja volt), tudniillik a Kassai SE 1906-ban beolvadt a Kassai AC-be, amely hozományként megörökölte a díjat is, és hamarosan más funkciót szánt neki. Az 1908 nyarán 1500 korona értékűre taksált billikomot országos futballvándordíjnak tervezték „átöltöztetni”, ám az ügy három évre elakadt, és csak 1911. április 2-án követte cselekedet az elképzelést, amikor is a Kassai AC választmányának közgyűlése 23 pontból álló alapítólevelet fogalmazott meg, a szabályzat ötödik pontjából pedig kiderül, hogy regionális mérkőzéssorozatot írnak ki: „A Rákóczi serlegért való mérkőzésben csakis az úgynevezett Rákóczi vármegyék, Trencsén, Turócz, Árva, Zólyom, Nyitra, Liptó, Gömör, Nógrád, Borsod, Szepes, Sáros, Abaujtorna, Zemplém, Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros, Hajdú és Szabolcs vármegyék területén székelő, ott működő és a MLSz kötelékébe tartozó egyesületeknek labdarúgócsapatai vehetnek részt. A csapatokban csakis az illető egyesületek részére, a MLSz által az év június hó 1-ig igazolt játékosok vehetnek részt.”     

Az első kiírásra 1913-ig kellett várni, és akkor sem tolongtak a jelentkezők – mindössze nyolc együttes adta le nevezését a tavaszra, ám már az elején nagy fejtörést okozott a mérkőzésidőpontok egyeztetése. Jellemző, a Kassai AC úgy hódította el a vándordíjat augusztusban, hogy a Diósgyőri Vasgyári Testgyakorlók Köre lemondta a döntő küzdelmet. Az első világháború kitörése és elvesztése, a trianoni békediktátum ráadásul rögtön meg is fosztotta funkciójától a Rákóczi-serleget, amely legközelebb 1922-ben bukkant fel a színen.

„A Kassai AC őriz egy mesés kincset: a Rákóczi-serleget. A gyönyörű serleget futballdíjnak szánta az alapítója és a kassai egyesület ki is akarja írni még ez évben. Hogy a díjhoz méltó legyen az érte vívott küzdelem, két ízben, tavasszal és ősszel mérkőzne érte Kassán a négy csapat: a Kassai AC, a Kassai Törekvés SE, az MTK és az FTC. Májusban és szeptemberben folynának le a mérkőzések és a kétszeri küzdelem győztese nyerné el a Rákóczi-serleget” – írta 1922 márciusában a Nemzeti Sport, amely József körúti kirakatában ki is állította az ezüstből készült, aranyozott, kisebb vagyont érő „mesés kincs” fényképét. Ahogy említettem, ekkor kívánta megvásárolni a cseh futballszövetség, ám a KAC visszautasította az ajánlatot, mint ahogy a tervezett négycsapatos küzdelem (a Kassai Törekvés helyett később az Újpestet emlegették lehetséges résztvevőként) is elmaradt.

A KAC féltve őrizte a serleget, például 1927-ben, amikor egy rosszakaró feljelentette a klubot a polgármesternél, azt állítva, hogy jogtalanul birtokolja a „város tulajdonát képező” ereklyét. Amelyet néha elővettek a vitrinből, így 1932 februárjában  „az elnöki asztalon gyönyörködhetett a több mint száz főre tehető klubsereg és vendégek, kiküldöttek csoportja a nagy értékű (Az Est 1922-ben 400 ezer koronáról írt! – a szerk.) Rákóczi-serlegben, továbbá a mellé helyezett Freudenfeld-féle és kolozsvári arany-kehelyben”. Innentől nyoma veszett, 1934 októberében a Sporthírlap hasábjain az eredeti alapító-okiratokat a cikkírónak megmutató Klebersberg aggódott az eltűnése miatt, és előkerítését sürgette. Mindhiába, végül évtizednyi hallgatást követően, 1942 augusztusában érdekes hír látott napvilágot: a Leventék Országos Központja (LOK) megvásárolta a KAC-tól a serleget, decemberben pedig bejelentették, hogy a LOK 1943 márciusától országos levente­labdarúgó-bajnokságot rendez, amely reményei szerint 1500 együttest is megmozgathat. A szabályzatot a főszervezői munkával megbízott Áronffy Janky Béla és a magyar válogatott akkori szövetségi kapitánya, Vághy Kálmán dolgozta ki, a kiírás negyedik, díjazásról szóló pontja a következő volt: „A levente-labdarúgóbajnokságok az ország egyik legértékesebb serlegéért, a II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozatala alkalmával alapított Rákóczi-serlegért folynak. A serleg örökös vándordíj, amely az újabb országos bajnokság eldőltéig a bajnokcsapat egyesületének őrizetében marad. A Rákóczi-serleget a bajnokságok lebonyolítása alatt a LOK minden hadtest székhelyén egy heti időtartamra kiállítja, illetve közszemlére teszi ki.”     

Az első, 1943-as országos bajnokságra 862 leventelabdarúgó-csapat nevezett – 805 pályára is lépett (Forrás: A leventeintézmény, Budapest, 1943)
Vitéz Béldy Alajos, az IHNETOV leventék között
(Forrás: A leventeintézmény, Budapest, 1943)

A kezdőrúgást az ifjúság honvédelmi nevelése és a testnevelés országos vezetője, Béldy Alajos, vagyis az IHNETOV végezte el 1943. március 14-én, vasárnap 15 órakor a Millenárison lejátszott I. kerületi leventék–Gamma összecsapáson (az 5:1-re nyerő kerületieket szabálytalanságok miatt egy hét múlva kizárták a bajnokságból…).  „Minden idők legnagyobb labdarúgó-megmozdulására”, amelyről 1942. december 13-án a rádióban előadást is tartott Janky százados, 862 csapat nevezett, ám ennél valamivel kevesebb, 805 lépett pályára. Az első, járási szakasz legjobbjai a hadtestbajnokságokban folytatták a küzdelmeket, az augusztus 1-jén kezdődő utolsó periódusban a tíz hadtest-, azaz kerületi első, köztük Budapest legjobbja játszott kiesési rendszerben.

Az elődöntőben a Püspökladány 2:1-re múlta felül a Kalocsai tanítóképzőt, a Szombathelyi LE 5:1-re ütötte ki a 630 kilométert utazó Beregszászi gimnáziumot (2000 néző szurkolt a Szombathelyi FC Hunyadi úti pályáján!), a finálét Szent István napján, augusztus 20-án délután öt órakor rendezték meg a Millenárison, perzselő forróságban. A járási csoportjukat csak jobb gólarányuknak köszönhetően megnyerő, favoritnak tartott vasiak Pehm – Gajári, Brau­nstätter – Kajtár, Csiszár, Várnagyi – Kovács, Vági, Rózsa, Molnár, Horváth összeállításban ugyan a 12. percben váratlanul hátrányba kerültek, ám válaszként hatszor találtak be a püspökladányi ifjak kapujába. Rózsa háromszor, Vági, Horváth és Molnár egyszer volt eredményes, a győztes felsőbbrendű, technikás játékát hangsúlyozó Nemzeti Sport – amely Pehm, Braunstätter és Kajtár nevét Perényire, Barnára és Kászonyira magyarosította, Gajárit pedig rendre Kajárinak tüntette fel – bekukkantott a szombathelyi öltözőbe is: „A dunántúli fiuk öltözőjében leírhatatlan az öröm. Különösen akkor, amikor Várnagyi Gyula, a győztes csapat intézője beviszi a hatalmas serleget. Mindegyik gyerek megérinti a számukra elérhetetlennek vélt nagydíjat.”     

A fejedelem reliefje Mányoki Ádám híres
portréfestménye nyomán (Fotó: Kaczmarski Ágnes)

Vagyis kalandos utazása végén a mesés kincs megérkezett „szülővárosából”, Kassáról Szombathelyre, ám még két feltételnek teljesülnie kellett, hogy magyarázatot találjunk a kérdésre: miért maradt végleg a vasi megyeszékhelyen? Az egyik: a Szombathelyi LE megvédte címét, miután az 1944-ben már mintegy 1200 együttest felvonultató országos bajnokság fináléjának megismételt mérkőzésén (az első döntetlenre végződött) Románnak a hosszabbításban szerzett két góljával legyőzte a Jászberényt. A másik: a második világháború Magyarországra nézvést vesztes kimenetele elsöpörte a mindössze két évet élő monumentális futballküzdelmet is, az új politikai-társadalmi rendszerben a leventemozgalom mint a Horthy-éra „találmánya” a szitokszavak közé, büntetőpadra került. Természetesen a Rákóczi-serleget is óvni kellett, és ahogy az „őrzését” átvevő Kaczmarski János említette, a 2012-ben elhunyt Kiss Józsefnek, a szombathelyi sportélet 1951 és 1986 között zakatoló motorjának köszönhető, hogy épségben, a beolvasztástól megmenekülve ránk maradhatott ez a várostörténeti, sőt országos jelentőségű, valószínűleg művészeti értékét tekintve is figyelemre méltó ereklye.

Tartalmas időutazásom végén átadom a terepet Szombathely önkormányzatának, hely-, művészet és sporttörténészeknek, jogászoknak, muzeológusoknak: találják meg a Rákóczi-serleg helyét a magyar és vasi históriás könyvben vagy éppen az ötvösművészet hazai térképén.

Háromnegyed évszázad Csipkerózsika-álma véget ért.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. augusztus 8-i lapszámában jelent meg.)