A kifligyáros koronája – az utolsó magyar egyéni világbajnok

SZŰCS MIKLÓSSZŰCS MIKLÓS
Vágólapra másolva!
2019.02.24. 10:05
null
Jónyer István négy világbajnoki címet nyert (Fotó: Dömötör Csaba)
Volt egyszer egy világverő asztalitenisz-generáció. Három életút, három egyéniség, három motiváció, egy cél. Új sorozatunk első része kalandos időutazás Miskolctól Phenjanig Jónyer Istvánnal.

 

„Édesapám, segíthetek?
Persze, fiam, gyere csak. Kapd fel azt a reszelőt, és hozd ide.
Mihez kell? Mi van a satuban?
Nem ismered meg? Pingpongütő. Figyeld, hogy csinálom.”

Itthon 35 bajnoki címet nyert 1967 és 1982 között
Itthon 35 bajnoki címet nyert 1967 és 1982 között

Apa és fia párbeszéde valamikor az ötvenes évek végéről. A Miskolcon, egyszerű körülmények között élő Jónyer család feje asztalosként keresi a kenyerét, felesége a helyi drótgyárban dolgozik, gyermekük, a kilencéves Pisti pedig a suli után délutánonként, némi zsebpénz reményében, a környékről az összegyűjtögetett papírt és vasat négykerekű kézikocsin tolja el a közeli MÉH-telepre.

„Édesapám, segíthetek?”

A kérdés egyre többször hangzik el, mert Pisti imádja a fa illatát. Néha csak ül és nézi, ahogy a felnőtt erős, értő keze megformálja nyersanyagot, máskor maga is igyekszik kivenni a részét a munkából. Szivacsként szívja magába a tudást, s idővel arra is rájön, micsoda értéket teremtenek a műhelyben: a jó minőségű pingpongütő hiánycikk, akár száz forintot is el lehet kérni érte. Igaz, nemcsak árulja, egyre többször használja is, s mivel valódi borításra nincs pénze, vékonyra vágott hungarocellt ragaszt az egyik „Jónyer-fára”, s így nyeri meg az iskolák közötti bajnokságot.

„Nézd már, itt van ez a srác klottgatyában, olcsó tornacipőben és hungarocellel hülyére veri a menőket” – idézi fel évtizedekkel később Barta Gábor és Gadácsi János Tévedések vígjátékosai című riportkönyvében Dankovics József szavait. Merthogy Józsi bácsi itt szúrja ki magának és próbálja a DVTK asztalitenisz-szakosztályához csalogatni Jónyert, aki a gyorskorcsolyával, az atlétikával, a kézilabdával kacérkodik, sőt a kosárlabdapályán is ügyes, így hát nem mond azonnal igent. „Szerencsére” a sors közbeszól, s határozottan állást foglal: egy iskolai kosármeccsen rosszul esik, megsérül, mivel műteni nem akarják, a maradandó csontkinövéssel a térden csak egy irány marad.

A pingpongterem.

JÓNYER ISTVÁN

Született: 1950., augusztus 4, Miskolc
Sportága: asztalitenisz
Válogatottságai száma: 325
Klubjai: Diósgyőri VTK (1963–1969), Bp. Spartacus (1969–1983), TTC Modica (1983–1985), TTC Stockerau (1985–1989)
Kiemelkedő eredményei: 4x világbajnok (egyes, 1975; csapat: 1979; páros: 1971, 1975), 3x vb-2. (páros: 1973, 1979; csapat: 1981), vb-3. (csapat: 1983), 4x Európa-bajnok (páros: 1972, 1974; csapat: 1978, 1982), 4x Eb-2. (egyes: 1972, 1978; csapat: 1974; páros: 1982), 5x Eb-3. (páros: 1968, 1970, 1980; vegyes páros: 1972, 1980), 2x Európa Top 12-győztes (1971, 1974), Európa Top 12-bronzérmes (1975), 35x magyar bajnok (1967–1982)
Sportvezetőként: a Magyar Asztalitenisz-szövetség alelnöke (1996), a magyar válogatott szövetségi kapitánya (1997)
Kitüntetései: a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994), Prima-díj (2013), Magyar Örökség Díj (2014), az európai asztalitenisz Hírességek Csarnokának tagja (2015), Pro Urbe Budapest-díj (2015), Onga díszpolgára (2016), Miskolc díszpolgára (2017), Emberi Méltóságért díj (2018), MSÚSZ-MOB életműdíj (2019)

Tizenhárom esztendősen nem könnyű a beilleszkedés, a többiek már négy-öt éve edzenek, készülnek a nagy feladatokra. Eleinte rendszeresen ki is kap, ám ez nem szegi kedvét: amíg a többiek pihennek, Jónyer hétfőtől vasárnapig, reggeltől estig végigpingpongozza 1964 nyarát. A szeptemberi újrakezdéskor aztán mindenkinek leesik az álla, akik korábban nyolc-tíz pontos előnyt adtak neki, már a fasorban sincsenek.

„Ezt hogy csinálta?” – kérdezik, de Jónyer csak mosolyog és továbbra is elképesztő ütemben fejlődik. Két évvel később már a szombathelyi ifjúsági és serdülő Európa-bajnokságra készülő válogatottban találja magát. Ugyan nem ér el kiemelkedő eredményt, mégis látja, miben kell fejlődnie, s miután a koránál jóval érettebben gondolkozó, tudatosan készülő Jónyer hónapról hónapra, versenyről versenyre javul, a fővárosban is híre megy a „miskolci srácnak”, sőt a Budapesti Spartacus kilencszeres világbajnok ikonja, a népszerű „Atya”, azaz Sidó Ferenc is kinézi magának. Előbb a diósgyőriek edzőjét környékezi meg, majd az egyik versenyen odalép Jónyerhez.

„Ugye tudod, ki vagyok?
Persze hogy tudom, Feri bá.
És akarsz nálam edzeni a Szpariban?
Persze hogy akarok, de tudja, én miskolci vagyok, és oda is járok suliba.
Ne aggódj, megoldjuk.”

Ettől kezdve Jónyer napirendje egysíkú: iskola után rohan a pályaudvarra, hogy elérje a háromnegyed egykor induló pesti gyorsot, negyed négyre ér a fővárosba, négytől már edz a Szpari Szentkirályi utcai termében. Mivel az este nyolcas vonathoz sohasem ér oda, inkább túlórázik az edzésen, majd a városban sétálva húzza ki az időt éjjel kettőig, a Miskolcra tartó vonat indulásáig, hogy aztán hajnali öt tájban odahaza bezuhanjon az ágyba.

Így megy ez négy éven át...

A legendás mesterrel, Berczik Zoltánnal
együtt dolgozták ki a Jónyer-kiflit
A legendás mesterrel, Berczik Zoltánnal együtt dolgozták ki a Jónyer-kiflit

Tizenkilenc évesen aztán véget ér az ingázás, Jónyer immár a Budapesti Spartacus teljes jogú tagjaként a fővárosba költözik. Eleinte különböző szállásokon, barátoknál, barátnőknél húzza meg magát, az átmenetinek szánt megoldások azonban idővel állandósulnak, mert a klub által beígért lakást ilyen-olyan mondvacsinált okok miatt csak nem kapja meg.

„Majd lesz lakás, ha megnősül” – válaszol ingerülten Jónyer sokadik érdeklődésére a klub egyik elöljárója. „Ha ez kell hozzá, megkapjátok” – gondolja, és megkéri Németh Marika kezét, aki amellett, hogy már több mint három éve a szerelme, vegyes párosban az asztalnál is a partnere. Miközben a Szparival továbbra sem harmonikus a viszonya, klubtársával, Klampár Tiborral egyre inkább egymásra találnak, s nem is lehet kérdés, hogy Berczik Zoltán szövetségi kapitány a kettejük alkotta párost nevezi az 1971-es nagojai világbajnokságra. A negyeddöntőben kínai, az elődöntőben japán kettőst vernek meg úgy, hogy még játszmát sem veszítenek, ellenben a finálé rosszul indul: a kínai Can Ce-tung, Liang Ko-liang duó megnyeri az első szettet, de a Népsport beszámolója szerint a folytatásban „a magyarok bátor ütésekkel 18:13-ra megugranak, Can Ce-tung mindent megpróbál, de csak szépíteni sikerül, a magyarok kiegyenlítik a játszmaarányt. Ekkor csillan fel a remény Európa számára, hogy az eddig lejátszott, s rendre ázsiai győzelmekkel végződő döntők után végre sikerül. A két magyar valóra váltja a reményt. A koromfekete hajú Klampár és a szőke Jónyer egymást felülmúlva üti be a tenyereseket és a fonákokat, végig a kezükben tartják az irányítást, és amikor 20:16-nál Can Ce-tung a hálóba üti a labdát, megvan a győzelem.”

Az első világbajnoki arany.

A DVTK-ból indult, a Bp. Spartacus versenyzőjeként lett világklasszis (Fotó: MTI)
A DVTK-ból indult, a Bp. Spartacus versenyzőjeként lett világklasszis (Fotó: MTI)

A bajnokokat idehaza sztárként fogadják, Jónyer pedig még eltökéltebbé válik. Berczikkel rájönnek, hogy a kínaiakat a lassabb pörgetésekkel könnyebb megzavarni, ezért hónapokon keresztül gyakorolnak egy mozdulatot, amelynek köszönhetően a labda a hálót megkerülve egészen laposan csapódik a másik térfélre. Az eredmény tökéletes, az ellenfelek megőrülnek a Jónyer-kiflitől, sőt az ázsiaiak odáig mennek, hogy a szabályosságát is vitatják, de hiába, a csodafegyver kiállja a próbát.

Az egész világ a lábai előtt hever.

Azaz, csak majdnem az egész világ. A kor hazai sportsztárjaihoz hasonlóan Jónyer is hiánycikknek számító áruk becsempészésével keres némi pluszt, de nem mindig jár sikerrel, 1974 őszén például a vámosok felkészülten, a fényképével a kezükben mennek végig a vonaton.

„Kinek a csomagjai ezek?” – kérdezi a fülkébe belépő tiszt a színültig teli bőröndökre mutatva.
„Azt az egyet leszámítva mind az enyém”
– válaszol Jónyer.
„Nyissa ki mindet!”

Az MSÚSZ és a MOB életműdíjával (Fotó: Tumbász Hédi)
Az MSÚSZ és a MOB életműdíjával (Fotó: Tumbász Hédi)

A vámosnak elkerekedik a szeme, amikor az elsőből szorító, satu és egyéb szerszámok kerülnek elő.

„Ezeket mindig magammal cipelem, tudja, hogy van, az ütőmön mindig van egy kis alakítanivaló, a meccsek előtti este szoktam barkácsolgatni, meg egyébként is gyerekorom óta imádom a fa illatát” – magyarázkodik Jónyer, ám a vámost nem lehet eltéríteni a céljától: „És mi van a többiben?”

A bőröndökben lévő ipari mennyiségű német szövetet elkobozzák, Jónyernek pedig – mivel már visszaesőnek számít – bevonják az útlevelét, eltiltják a sporttól, alig néhány hónappal a kalkuttai világbajnokság előtt. Pedig Nagoja óta is folyamatosan ott van a világ élvonalában, esélyesként utazhatna Indiába is. Miközben a háttérben Berczikkel az élen egyre többen lobbiznak a büntetés eltörléséért, Jónyer – talán amolyan vezeklésként – reggeltől estig a teremben van, többet edz, mint valaha. Végül az utolsó pillanatban zöld utat kap, de a még renitensebbnek tartott Klampár eltiltását nem oldják fel, ezért Berczik a Jónyer, Gergely duót jelöli a vb-re. Jónyer elképesztő formában játszik, egyesben és párosban is bejut az 1975. február 16-i döntőbe.

„Úgy éreztük, hogy Jónyer alaposan benne van az egérfogóban, de megtalálta a kiutat! Antun Sztipancsics már 2:0-ra vezetett, amikor Jónyer megkezdte a rohamot... az ötödik játszmában a győzelem mámorától vezérelve nem engedte ki kezéből a nagy lehetőséget” – szól a korabeli beszámoló a jugoszláv elleni világbajnoki aranycsatáról, alig egy órával később pedig a két játékos az egyik oldalon Gergely Gáborral, a másikon Dragutin Surbekkel kiegészülve újra farkas szemet néz egymással, és ismét magyar győzelem születik.

Egy nap, két világbajnoki cím.

Jónyer a fellegekben, a ferihegyi vámtiszt azonban gyorsan visszaráncigálja a földre: még a fogkrémes tubusát is kinyomják, nincs-e benne csempészáru, és biztos, ami biztos, az egyéni világbajnoki címe mellé kapott koronát elkobozzák, s csak a tüzetes átvizsgálás után, napokkal később adják vissza. Szerencsére ez sem szegi kedvét, ugyan az 1977-es birminghami vb nem sikerül igazán, az 1978-as duisburgi Eb-n szerzett két érme jelzi, hogy még mindig sok van benne.

De mire elég ez a kínaiak ellen?

Leginkább ez a kérdés gyötri, amikor 1979 áprilisában, a megszokott mobil asztalosműhelyét cipelve felszáll a Phenjan felé induló repülőre...

A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. február 23-i lapszámában jelent meg.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik