A bronz is csillog – Deák Zsigmond publicisztikája

Vágólapra másolva!
2019.06.01. 23:05

Nézegetem a naptárt, s azon veszem észre magam, hogy kiüti a szemem két közelmúltbeli klasszisunk, olimpiai bronzérmesünk születésnapja: Csősz Imre az ötvenet, Erdei Zsolt a negyvenötöt töltötte be május legutolsó napján. Azt hiszem, egyiküket sem kell bemutatni a sportkedvelőknek. Csősz a magyar dzsúdó számára megismételhetetlennek tetsző 1992-es barcelonai olimpián Kovács Antal első, valamint Csák József és Hajtós Bertalan második helye mellett-mögött lett harmadik a legnehezebbek között, +95 kilóban. A debreceni óriás korábban már szerzett vb-bronzot, később Eb-aranyat, visszavonulása után önkormányzati képviselőként dolgozott, sportágában a nemzetközi szövetség ellenőreként járta-járja a világot, mondhatjuk, helytállt a tatamin belül és kívül egyaránt.

Erdei „Madár” még ismertebb név, nemcsak a közvéleménynek, hanem személyesen nekem is. A sors már lassan negyedszázada összehozott minket, együtt, párhuzamosan építettük ökölvívó-, illetve sportújságíró-pályafutásunkat. Ott lehettem amatőr diadalainál (1997-ben budapesti vb-, 1998-ban minszki, 2000-ben tamperei Eb-aranyánál), a sydneyi bronznál sajnos nem, biztos azért nem sikerült az olimpiai dobogó tetejére állnia... Ezt követően a Jóisten ajándékaként végigkövethettem világbajnoki övekkel szegélyezett profi pályafutását az első meccstől az utolsóig, sőt, még könyvet is írhattam róla harmadmagammal. Az egy dolog, hogy az évek során megismertem, megszerettem őt, a családját, de általa Németországban és a profi boksz berkeiben is otthonosan mozgok immár. Azt hiszem, sorsszerű, hogy annak idején a mátraházai edzőtáborban az ő szobájába szállt be az a bizonyos madárka, amelyikről a becenevét kapta. Jelenleg a hazai szövetség elnökeként küzd az elemekkel, s próbál helytállni sportvezetőként; bármibe fogadok, néha inkább visszavágyik az oly sok szenvedést s oly sok sikert hozó ringbe.

Csősz Imrét és Erdei Zsoltot – amellett, hogy mindketten küzdősportot űztek és azóta sem hagyták el – az olimpiai harmadik helyük köti össze. A közelmúltban, harminc éven belül érték el, raktak hozzá még ezt-azt, szóval a nevük nem merült feledésbe. De mi a helyzet a többiekkel, a többi magyar olimpiai bronzérmessel? Összesen 317-en vannak, közöttük persze vannak olyan héroszok bőven, akik mást, többet is letettek az asztalra. A teljesség igénye nélkül: Egerszegi Krisztina, Janics Natasa, Albert Flórián, Gerevich Aladár, Gyarmati Dezső, Kulcsár Győző, Kárpáti György vagy épp Magyar Zoltán pályafutásának ez a bizonyos bronz egy fényes, de nem a legfényesebb lapjára tartozik. Őket tényleg senkinek sem kell bemutatni, amíg létezik a magyar nemzet s létezik sport a földkerekségen, addig patinájuk sem fakul.

Érdemes végignézni honfitársaink teljes névsorát, akik az újkori olimpiák százhúsz éves történetében 1896-tól 2016-ig odaértek az ötkarikás dobogó alsó fokára. Egyrészt ne csak azokra emlékezzünk, akik legendaként „végezték”, illetve akik a belátható múltban jutottak el odáig, hanem a többiekre is, másrészt a versenyzői nagyság mellé emberi nagyságot, érdekes sorsot is találunk a 317 kiválóság közül. Néhányat most megosztanék amolyan misszió jelleggel, hogy lássuk, nehéz kenyér az élsportolóé, úgy különösen, ha közben a nagybetűs történelem is közbeszól.

Kezdjük az elején, az 1900-as párizsi játékoknál, amelyen Gönczy (született Grön) Lajos 175 centiméteres teljesítménnyel megszerezte magasugrásban a szakág első (bronz)érmét. 1904-ben St. Louisban ugyanekkorát teljesítve „csak” negyedik lett, többek között azért, mert a versenybírók nem engedték két ugrás között szokásos és bevált „doppingját”, egy-egy pohár tokaji bort meginni... Pályafutása után elvégezte a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karát, törvényszéki bíró lett, de amikor hívta a haza, azonnal ott volt az I. világháború frontjain. Galíciában, majd Olaszországban harcolt, 1915 decemberében Doberdónál gránátszilánk végzett vele. BEAC-os klubtársa, Mezei-Wiesner Frigyes szintén bronzig jutott, 1908-ban Londonban az olimpiai futóváltó tagjaként. Ő nem hunyt el az első világégésben, „csak” megsebesült a szerb fronton, majd vitézségi érmet kapott. S amiért mindenképpen meg kell őt is említeni, kollégának tekinthetjük, hiszen festő, grafikus munkájából kifolyólag a Nemzeti Sport, illetve a Sporthírlap karikaturistájaként dolgozott. Ha már kolléga, ne feledjük az 1904-ben 1 mérföldön második, fél mérföldön harmadik helyezett Kiss (Klein) Gézát, akit a sportújságírás első hazai úszószakírójának nevezhetünk, hiszen a Nemzeti Sport szerkesztőjeként, illetve a Pesti Hírlap és a Magyarság című lap rovatvezetőjeként tevékenykedett.

Ő megúszta, 1952-ben halt meg, de az első után a második világégés szintén szedte sportoló áldozatait, főképp zsidó származású honfitársaink közül többek a munka- vagy a koncentrációs táborban végezték. Viszonylag ismert fatális esetként a nagyváradi születésű, s az 1932-es Los Angeles-i bronza mellett további három aranyat összekardozó klasszis, a civilben banktisztviselő Kabos Endre balsorsa a Duna felett teljesedett ki. Épp akkor gurult az őt és munkaszolgálatos társait szállító teherautó a Margit hídon, amikor a németek felrobbantották. Harminchét éves volt ekkor a legenda.

Aki túlélte a borzalmakat, nem biztos, hogy túlélte az utána következőket. Abay Nemes Oszkár a múlt század harmincas éveiben tündöklő nagy magyar úszógeneráció tagja, az 1936-os berlini olimpián Csik Ferenc, Gróf Ödön és Lengyel Árpád társaságában Európa-csúccsal lett harmadik a 4x200 méteres gyorsváltóban, emellett egyéni főiskolai világbajnoki címet is szerzett, 1941-ben fejezte be pályafutását. Pécsen nyitott ügyvédi irodát, s a II. világháború után kisgazda színekben politikai pályára lépett, országgyűlési mandátumot szerzett. Ám a kommunista hatalomátvétel nem kedvezett az olyan világnézetű tisztességes embereknek, mint ő, hát még amikor 1956 után a pécsi forradalmárok védőügyvédjeként dolgozott. Zaklatták, megfigyelték, majd mondvacsinált okokra hivatkozva eltiltották hivatásától, nevét törölték az ügyvédi kamarából. Néhány hónap munkanélküliség után csillésként helyezkedett el a vasasi szénbányában, ahol 1958 őszén súlyos üzemi baleset érte, ennek következményeként 1959 januárjában, 45 évesen elhunyt. Három árva maradt utána.

Az ötvenes évek kemény diktatúrája másnak is kerékbe törte a pályafutását és az egész életét. A nyíregyházi születésű, szintén úszó Mitró Györgyöt kis híján elvitték az oroszok hadifogolyként '45 után, pedig akkor még csak 15 éves volt. Végül folytatni tudta ígéretes karrierjét, 1947-ben 1500 méteren Európa-bajnok, az 1948-as londoni olimpián a 4x200 méteres gyorsváltóval ezüst-, 1500 méteren bronzérmes lett. 1950 márciusában viszont rossz viccet sütött el, pontosabban jó viccet rosszkor, a margitszigeti sportuszoda meleg vizes medencéjében. „Tudjátok, miért hívják az Andrássy utat Sztálin útnak? – Azért, mert az állatkertbe vezet!” A közelben úszni tanuló államvédelmisek meghallották, rövidesen beszállították az Andrássy út 60-ba. Onnan még kiengedték, az országból azonban már nem, útlevelet nem kaphatott, megfosztották a versenyzés lehetőségétől, 1953-ban abbahagyta az úszást. Sokáig a hallgatás fala vette körül, barátai segítségével legalább munkát kapott, textiltechnikusként dolgozott tovább. Budapesten hunyt el 79 évesen.

Róka Antalt sem ismerjük sokan. Székelyföldön, a Hargita megyei Kászonújfaluban született 1927-ben, de kénytelen volt áttelepülni a trianoni anyaországba, a soproni tiszti iskola növendéke lett. Leventeként angol fogságba esett, hazatérve cirkuszi trapézon kereste a kenyerét artistaként, utána kezdődött atlétikai karrierje. Távgyaloglásban három világcsúcsot állított fel, 1952-ben ötven kilométeren ötkarikás bronzérmet szerzett, 1956-ban esélyesként utazott Melbourne-be, ám a magyar lobogóra a levert forradalom tiszteletére gyászszalagot tett fel, s vélhetően ez lett a veszte. Egy hűsítő itallal gyakorlatilag megmérgezték a futam alatt, csoda, hogy ötödiknek beérkezett. Ezt követően évekig külföldön élt, hazatérve üldözötté vált, negyvenhárom évesen egy újabb mérgezés végzett vele.

Sorolhatnánk még napestig a megrázó vagy felemelő történeteket, amelyek után nemcsak hőseik olimpiai bronzérme, hanem a szemünk is csillog. Részben elfeledett sorsok, elfeledett sikerek, amelyekre mégis kötelező emlékeznünk. Isten éltesse a születésnaposokat, s Isten nyugtassa elhunyt kiválóságainkat!

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik