Tizenkét éves lehettem, amikor egy forró nyári délután édesanyámmal elindultunk a szép emlékű székesfehérvári Olimpia sportboltba, hogy a tényleg fogyóeszköznek számító, az évi harmadik-negyedik tornacipőmet megvásároljuk. Emlékeznek, akkor az a vászon felsőrészes, fehér, oldalán kék csillaggal díszített távol-keleti (talán kínai vagy tajvani) dorkó volt a megfizethető és a slágerdarab. Mivel sikerrel jártunk, szünidő lévén másnap reggel kulccsal a nyakamban már azzal indultam összeszedni a haverokat, szám szerint még hármat, hogy aztán a Széchenyi szakközépiskola területén lévő, épületektől takart bitumenes kézilabdapályán kétérintőzzünk naphosszat. Persze a szolgálati úton, azaz a portán nem engedtek volna be a suli területére, így maradt a kerítésmászás, meg a kétszáz méternyi lapulás és sunnyogás közbeni para, nehogy valaki észrevegye, hogy beszöktünk játszani. Szerencsére szinte sohasem buktunk le, azon a napon is már tíz órától kezdődtek az őrületes derbik, egészen négyig-ötig, amikor csak azért indultunk haza, hogy a munkából hazaérő szülők lássák, jól vagyunk, s mert éhesek, szomjasak voltunk.

Nos, én mezítláb mentem haza. Illetve a fehér vászon felsőrész a szoros fűzésnek köszönhetően még ott virított a lábamon, a cipő gumitalpa egyszerűen elolvadt, ott maradt a betonon. Talán mondani sem kell, hogy a rendszerváltás környékén néha egy tornacipő-vásárlás is luxusnak számított, így joggal tartottam anyám dorgálásától. Ő azonban csak csóválta a fejét a silány terméket a kezében forgatva, és még aznap újra elindult velem, hogy valamivel jobb minőségű lábbelit keressünk. Tudta, a szünidőben (is) a foci a legfontosabb.

Ezt csak azért írtam le, mert megint hallottam néhány friss történetet, hogy már sokkal kevesebb gyerek szeret futballozni, sportolni vagy csak a szabadban lenni, mint amikor még én voltam kissrác. Az egyik megyeszékhely megyei I. osztályú csapatánál edzőként dolgozó barátom azt mesélte, hogy vidékre vitte a lurkókat edzőtáborozni, de szinte ostorral kellett kihajtania őket a pályára, a húsz srácból mindössze öt-hat kereste, kérte a labdát, a többi legszívesebben társasjátékozott volna a szálláshelyen. A jutalomért zajló kétfordulós ügyességi vetélkedő délelőtti etapja után senki sem akart ebéd után célba rúgni, hogy gyakoroljon, és esetleg délután már nyerjen. Így aztán az ifjak többsége csak úgy elvolt, mint a befőtt. A többség talán nem is saját akaratából ment a táborba, talán nem is önszántából jár futballedzésre, lehet, hogy csak a szülő akarja, hogy sportoljon, vagy csak ne legyen mindig otthon. Jellemző, hogy az egyik apuka az edzőbarátomtól így búcsúzott: „Ne keressetek, nem leszek otthon! Ha a gyerek haza akar jönni, mondjátok neki, hogy csak az anyjához tud menni, oda meg úgysem akar!” Nesze neked, edző bá, ezzel a sráccal kezdjél valamit…

Pedig abban tökéletesen biztos vagyok, hogy amíg a gyerekekben nem ébred ösztönös vágy, hogy mindig, minden pillanatban játszani, focizni akarjanak, addig jelentősen nem léphet előre a magyar futball. Ha mostanában egy Győr léptékű városban vasárnap délelőtt végigjárnánk a játszótereket, grundokat, nem biztos, hogy találnánk húsz olyan fiatalt (8-tól 15 évesig), aki focizik.

Innentől kezdve roppant kemény feladattal találkoznak a klubokban az utánpótlásedzők. A legkisebbeknél van heti két-három alkalmuk, hogy a kicsik technikai képzettségét megalapozzák, sőt, bizonyos alapfeladatokat – labdaátvétel, passz, lövés, esetleg csel – úgy gyakoroltassanak be, hogy azt magabiztosan alkalmazzák mérkőzéseken.

Valljuk be, ez szinte lehetetlen küldetés anélkül, hogy a gyerekek maguktól ne menjenek le a grundra, és játék közben, az edzésen tanultakat észrevétlenül is használva gyakoroljanak.

Nehéz lenne most utánaszámolni, hogy annak idején egy ilyen nyári kétérintőzés során hányszor értünk a labdába, a fáma most arról szól, hogy akkor lehet sikeres egy edzés, ha a gyermeknek van körülbelül ötszáz labdaérintése. Ha ezt megszorozzuk hárommal, az heti 1500. Gyanítom, ez a szám nekünk majdnem megvolt egy nap alatt – edzésidőn kívül. Mégsem lettünk jó futballisták, de ez már egy másik történet, megérne egy misét az is, hogy miért. Ha röviden mégis mondanom kellene valamit, akkor – nem felmentve magunkat – a már akkor elavult edzésmódszerek, infrastruktúra hiánya és az utánpótlásedzők képzetlensége biztosan közrejátszott benne.

Ma már sokkal jobb a helyzet minden téren, csak a kínálat mennyisége, minősége rosszabb, és ez egyenes arányban van azzal, hogy kevés gyerek focizik a téren, a suliban a szünetben, vagy este, otthon egy szivacslabdával a szobában.

Talán mondani sem kell, hogy mekkora ebben a szülők felelőssége. Hadd hozakodjak elő egy pozitív példával. Futballozik a Főnix-Gold FC-ben (tudják, az a klub, amelyben Szoboszlai Dominik, Csonka András, Csoboth Kevin is pallérozódott) egy Balla Kevin nevű 11 éves srác, akinek édesapja egy becsületes, karrierjét a megyei osztályokban, kispályán, öregfiúkligában letudó amatőr labdarúgó, aki már két-három évesen sem hagyta otthon az anyjára a gyereket, hanem vitte magával Iszkaszentgyörgyre, Fehérvárcsurgóra, Csókakőre, Szabadbattyánba, meg ahol még éppen pattogott a labda, a kisfiú meg szívta magába a fű illatát. Ha unatkozott, fogott egy labdát, aztán elment a kapu mögé focizni. Így megy ez a mai napig, Kevin még most is megy a faterral, még mindig van egy labda a lába körül (nem a kezében), és odáig jutott, hogy Európa egyik leghíresebb utánpótlástornáján, a Cordial Cupon a Bayern München szúrta ki, amelyet azonban megelőzött a Manchester City, az angolok hívták „ismerkedésre” a 2006-ban született gyereket. Az esemény néhány hét múlva lesz az angol iparvárosban. Igen, Kevinben minden bizonnyal alapból is ott lakozott a tehetség, de kapott mellé egészséges támogatást, útmutatást, amely a helyes irányba terelte, és esély van rá, hogy igazán nívós klubban fejlődhessen tovább, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. És még mielőtt bárki futballőrültnek, csőlátásúnak nevezné az apukát: Balla Kevin kitűnő bizonyítványt vitt haza júniusban, vagyis nem csak a pályán hozza ki magából a maximumot.

Szerencsés vagyok, mert a Főnix FC-nél töltött hároméves edzői szolgálatom idején szinte csak olyan mentalitású gyerekkel találkoztam, mint Kevin. Az én edzőtáboraim során még a Playstationön futó digitális labdarúgás is csak fél órára kötötte le a gyerekeket, aztán mentek vissza a pályára kapufázni, lábteniszezni vagy cicázni. És az is igaz, aki nem ilyen volt, lemorzsolódott. Nem azért, mert elküldték, hanem mert nem érezte jól magát a futballmániás közegben.

A baj csak az, hogy a fiataloknál tapasztalható futballmániával szinte már csak a legnevesebb egyesületek utánpótlásműhelyeiben találkozunk, ott, ahol a kiválasztottak nevelkednek. Több tucat Bozsik-torna tapasztalata mondatja velem, sok településen lasszóval kell fogni a srácokat, hogy a klub a szövetség előírásainak megfelelő létszámmal képviseltesse magát egy-egy rendezvényen. Pedig ezek a falvak jelentik hosszú távon a hátországot, azt az alapot, amely nélkül nem épülhet fel a piramis.

El kell érni, hogy a gyerekekben ismét fellobbanjon a futball iránti ösztönös vágy. Ez csak hathatós szülői, tanári és természetesen edzői támogatás mellett valósítható meg, a mai világban ha valamelyik hiányzik, könnyen elveszhet egy olyan tehetség, akiből a legmagasabb szinten teljesítő sportoló lehet.

Ha minél több fiatal kezd el focizni, az elmúlt években minőségében ugrásszerűen javuló utánpótlásműhelyekben alkalmazott képzés is eredményes lehet, amelynek keretében persze nem ártana még nagyobb hangsúlyt fektetni a technikai és fizikai felkészítés mellett a mentálisra is, mert ezen a téren az előző kettőhöz hasonlóan le vagyunk maradva a világ élvonalától.

Szóval, srácok! Le az utcára, ki a térre! Ne kelljen szájba rágni, hogy a focinál úgy sincs csodálatosabb.