A hiba a rendszerben van. Már attól is irtózunk, ha meghalljuk ezt a mondatot, mert az azt jelenti, hogy a gépezetünkben nem elegendők az apróbb javítások, miniatűr elemek kicserélése, megtisztítása, a változáshoz, eredményes működéshez nagyobb beavatkozásra van szükség, amely esetenként olyan elemeket igényel, amelyek hiánycikkek, esetleg rengeteg szorgalommal, utánajárással pótolhatók, mindenképpen drágák és megkérdőjelezik a rendszergazda szaktudását is.

A napokban az egyik látványsportágunkban remek eredményeket elérő klub vezetőjével beszélgettem, aki annak ellenére szemléletváltást, konkrétan tökéletesen új rendszer bevezetését tartaná célravezetőnek saját sportágában, hogy az egyesület egy pillanatra sem vádolható azzal, hogy ne figyelne oda az utánpótlására, ne lenne lehetősége biztos anyagi háttere segítségével a jövőt is építeni.

Az elmúlt években látványosan nőtt a sportoló gyermekek száma, az egyesületek a taóból származó forrásoknak köszönhetően levegőhöz jutottak, infrastrukturális és személyi feltételeiket javíthatták, és egyre több gyerek kezd sportolni, aminek köszönhetően a nagy számok törvénye alapján néhány éven belül megérkeznek az új klasszisok a csapatsportágakba, és válogatottjaink – a kézilabdától kezdve a vízilabdáig és a labdarúgásig bezárólag – ismét odakerülnek az elitmezőny környékére.

A baj, hogy a fenti reménykedésnek egyelőre kevés alapját látjuk.

A válogatottak közül az elmúlt időszakban csak a kosárlabdázók értek el olyan eredményeket, amelyekre elégedetten csettinthettünk, de ők is csak magukhoz és az elmúlt évek, évtizedek eredményeihez képest vágták ki a rezet. A kézilabdázóknál eltűnt a nemzeti csapatból Görbicz Anita és Nagy László, a vízilabdázóknál most éppen a Varga testvérek hagynak maguk mögött óriási űrt, a jégkorongozóknál pedig talán szakadék van Palkovics Krisztiánék, Ladányi Balázsék, illetve Galló Vilmosék és Sebők Balázsék generációja között, de legalább a hokisoknál van ok az optimizmusra, hogy egy-két éven belül megérik a várva várt gyümölcs. A futballistákkal kapcsolatban nehéz mit írni, mert látjuk és sajnos már tudomásul is vesszük, hogy a válogatottbeli karrierjük csúcsaként Eb-nyolcaddöntőig jutó Király Gábor, Gera Zoltán és Juhász Roland után mikroszkóppal kell keresni azokat, akiknek reális esélyük, megfelelő képességeik vannak ahhoz, hogy ismét világversenyre juttassák a nemzeti tizenegyet.

Szóval valami baj lehet a rendszerrel.

A kommunizmus évtizedes elszigeteltségét követően oda jutottunk, hogy szinte minden csapatsportágban nekünk kell más szisztémákat, rendszereket másolnunk, pedig az előző évszázad első felében mi voltunk a tanítók. Az ingerhiány, a bezárkózás politikája kizárta a megújulás lehetőségét, a régi módszerek pedig szép lassan megkoptak, avíttá váltak, és a négy évtized elegendő volt arra, hogy a vasfüggöny lehullása után olyanok oktassák a feltörekvő edzőgenerációt, akiknek szaktudása nem volt versenyképes a sportot addigra már tudományos szinten művelő fejlettebb nemzetek képviselőivel. Aztán amikor rádöbbentünk, hogy a világ elrohant mellettünk, másolni kezdtünk. Csak labdarúgásban igyekeztünk meghonosítani a holland, a spanyol vagy éppen a német módszert, de mire a gyerekbetegségekből kinőve bármilyen eredményt is fel lehetett volna mutatni velük, maguk is idejétmúlttá váltak, és máris lehetett új filozófia után nézni. A kapkodás persze eredménytelenséget szül, ezért is fordulhat elő, hogy egyetlen nemzetközi klasszis futballistánk sincs.

Keressük, hol a hiba a rendszerben? Az edzők felkészültsége nem megfelelő?

Ebből a szempontból tapasztalataim szerint lényegesen jobb a helyzet, mint akár egy évtizede, amikor nyolcórás munkájuk után fáradt emberek érkeztek meg másodállásban a pályákra, csarnokokba tréninget vezényelni, megalázóan kevés pénzért, amit akkoriban vagy megkaptak, vagy nem… A szakemberek jobb képzést is kapnak a kurzusokon, s már könnyedén megismerhetik a sikeresebb nemzetek módszereit, az más kérdés, hogy a híres öntudatunk, büszkeségünk néha gátja annak, hogy elfogadjuk a segítséget, befogadjuk az újat és a jót, mert egyébként mi általában mindent jobban tudunk. Amikor néhány éve Sir Alex Ferguson itt járt Magyarországon előadást tartani, zárásként fél órát szántak a szervezők a közönség soraiból érkező kérdésekre, de a fáma szerint senki sem akart hamar megöregedni, azaz kíváncsiskodni arról, hogyan lesz valakiből trófeahalmozó manchesteri legenda.

A fentebb említett klubvezető arról is beszélt nekem, hogy külföldi edzőjénél az az alap, ha valaki százszázalékosan dolgozik a tréning alatt. Ha valaki csak egy pillanatig is lazsál, azonnal bezavarja az öltözőbe, egyszerűen nem vesztegeti a saját és a többi játékos értékes idejét, hogy elmagyarázza, miért kell megfeszülni minden másodpercben. Ennél az egyesületnél immár eljutottak odáig, hogy az előírt feladatokat mindenki maradéktalanul megcsinálja, azonban a szomorú az a történetben, hogy a sportvezető elmondása szerint a magyar fiatalok ezzel meg is elégszenek, a külföldiek viszont még rátesznek egy lapáttal, az edzéseken meg letépik egymásról a mezt, megvan bennük a gyilkos ösztön, hogy csapaton belüli posztriválisuk fölé kerekedjenek.

És itt kanyarodhatunk vissza megint a korábbi rendszerhibához, a képzéshez, amely nem csak abból áll, hogy megtanulunk lőni, passzolni, esetenként helyes tartással futni, fejelni, blokkolni, korcsolyázni. A mentális felkészítés immár ugyanolyan fontos már kisiskolás kortól, de itt jön be a közeg kérdése, amely már magában foglalja a családot, az iskolát, a barátokat. Ezek teszik egy fiatal életét teljessé, és végtelenül fontos befolyással vannak személyisége fejlődésére, amelyet egyedül egy edző képtelen a lehető legjobb irányba terelni, ehhez mindenki másra szükség van.

Bizony, maga a rendszer általában nagyon komplex, nagyon bonyolult, és csak összehangoltan működik, egyébként selejtet termel. A sportban képeződik le a társadalom morális és erkölcsi állapota; van, amikor a kitartás és ellenállás, máskor a kitörési vágy, a boldogulás lehetősége, esetenként meg az általános jólét, az elégedettségből fakadó új kihívások iránti vágy vezet eredményhez. Ezt látjuk, amikor diktatúrákban, szegény vagy közepesen fejlett államokban, illetve gazdag, fejlett demokráciákban érnek el sikereket a csapatsportágak képviselői. Mi pedig talán nem tudjuk elhelyezni magunkat a nagy egészben, mert diktatúra nincs, félni sem kell, a „szegénységből kitörés a sport által” is egyre kevésbé jellemző, de az a fajta anyagi biztonságnak köszönhető magabiztosság sincs meg a nagy átlagnál, amely a kiemelkedő eredmények elérésére inspirál. Szeretnénk jók lenni, de azért a forró parázson mégsem szaladunk át érte.

Szóval hibás ez a rendszer, pontosabban még nem teljesen tiszta ez a közeg. A felelősség mindnyájunké, aki sportol, aki edz, aki pénzt ad a sportra. Meg azoké, akiknek gyermekük van. Adni kell nekik lelki és mentális muníciót, és bízni, hogy a sportszakemberek már minden területen megtalálták a helyes szisztémát, amely eredményes lehet.

Mondjuk egy magyart.