Ízlelgetem. Mi tagadás, kellemes, akár meg is lehetne szokni: áprilisban két székelyföldi csapat is országos csapatbajnoki címet szerzett. Romániában. Nem futballban, de nem is valami kényszeresen létrehozott rétegsportágban, hanem jégkorongban és kosárlabdában. Csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi együttesek a topon egy olyan évben, amikor a Nagy Egyesülést ünneplő országban szinte programszerűen nyilvánították hazafias kötelességnek a sportdicsőségek többségi besöprését.

A sport világa azonban szerencsére nehezen gyömöszölhető be ötéves tervek programpontjai közé, még ha az idők folyamán történtek is erre erőteljes kísérletek. Ezek sikeresebbjeire ma is megbocsátó, fejcsóválós nosztalgiával tekintünk vissza, mint olyan időkre, amikor majdnem minden sportágban ott voltunk a világ élvonalában, még ha tízezrek többszörösen is megfizették a kirakat árát. A közösségi együttlét egyéb formáinak a proletár internacionalizmus posványába való belefojtása közepette a sport kínálta az egyetlen lehetőséget az összegyűlésre, az együttérzésre, a közös örömködésre. Anélkül, hogy mindez konkrét megfogalmazást nyert volna, de bizonyos kor fölött az emberben egyre inkább tudatosodik, hogy nem kell feltétlenül mindennek a végére járni, elég, ha azonosulni tudunk vele; mert az együttlét képes észrevétlenül kitermelni olyan értékeket és elszántságot, amelyre akár egy forradalom is ráépülhet. Amint arra szolgált is már néhány példával a történelem.

Némi túlzással hasonló szerepet töltenek, tölthetnek be az örvendetesen szaporodó székelyföldi sportsikerek is. Természetesen a körülmények indokolta „finomhangolások" után. Miután néhány maradandó károsulással, de megtörve nem, a romániai magyarság túlélte a kommunizmus néven katalogizált extrém túrát, majd katartikus közösségi élményként élte meg az első március 15-i ünnepségek lélekfelszabadító együttlétét, aztán a korlátlan szabadság által felállított mindenféle korlátozást, elindulni kényszerült a csalódások útján. A politikai érdekképviseleti testületeknek nem sikerült letörniük a mindennapi magyarellenesség különböző formáit, ami fokozatosan fájdalmas közéleti nihilizmusba torkollott, leszámítva a különböző választásokat, amelyek során még mindig működésbe léptek az évszázados létfenntartási reflexek. A többi néma csend...

Ám újra segítségünkre sietett a sport. Miután egyre több önkormányzat felismerte a sport és a kultúra városimázs-építő és -fenntartó erejét, és mindez találkozott a megfelelő emberi tényezőkkel, országos szinten is értéket képviselő csapatok kezdtek megjelenni. Hol a megörökölt állami struktúrákra épülő kluboknak kölcsönözve új identitást, hol zöldmezős beruházásként. A nagyapáról unokára öröklődő sport- és klubszeretet csápjai pedig azonnal érzékelték a lehetőséget. A csaknem évszázados múltra visszatekintő csíkszeredai hokimeccsek újra zsúfolt lelátók előtt zajlottak, a Sepsi-SIC pedig látszólag a semmiből robbant be a női kosárlabdázás országos élvonalába, de igazából ott is az évtizedes kosárlabda-kultúra lépett szintet – immár a magánszektor és az önkormányzat koprodukciójában. És lett belőlük országos bajnok és kupagyőztes, és lett belőlük családi program, példakép a gyermekek számára, olyan identitásképző tényező, amelynek létrehozását a legjobban fizetett politikai guruk is csak irigyelni tudják.

A sorrendben harmadik bajnoki aranyukat szerző háromszéki kosarasok Szatmárnémetiben vívták ki a mindent eldöntő győzelmet, másnap este pedig több mint tízezer ember ünnepelte őket Sepsiszentgyörgyön. Igaz, a mozgósításhoz hozzájárult az épp a napokban zajló Szent György-napi rendezvénysorozat, de a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy a városünnep hívságai ellenére is sokan elutaztak biztatni a kedvenceket az ötszáz kilométerre fekvő partiumi városba. Az utóbbi évek „legunalmasabb" bajnoksága – a Sepsi mindössze két vereséget szenvedett, amúgy 15-30 pontos különbséggel verte meg az ellenlábasokat – során pedig 1500 körüli nézőátlaggal késztette folyamatos irigykedésre az országot. A Nemzetközi Kosárlabda-szövetséget (FIBA) pedig arra, hogy az Európa-kupasorozat idején több alkalommal is szentgyörgyi képekkel illusztrálja honlapján a kosárlabda csodálatos hangulatát.

A csíkszeredai jégkorong más utat jár, nem mellékesen azért, mert máshonnan is indult. Az elcsépelt mondást – miszerint arrafelé hokikorcsolyával a lábukon születnek a gyerekek – nem teljesen mellőzve egy itt-ott ugyan roskadozó, de azért létező és bejáratott rendszerben „nőnek ki" a jégből a tehetségek, folyamatos utánpótlást biztosítva a környék, de részben az anyaország csapatainak is. Így fordulhatott elő, hogy a legutóbbi, a brassói Corona Wolves ellen játszott bajnoki döntőben fél „csíkszeredányi" ellenfelet győzve le vitte haza öt év szünet után a bajnoki babérokat a Sportklub.

Nem elhallgatva, hogy a siker két „kovács főszereplője" Leo Gudas és Pjotr Szcsasztlivij volt. Előbbit a cseh válogatottal olimpiai bronzérmet, illetve négy világbajnoki bronzérmet termő játékos-pályafutás után érte a szerencse, hogy beírhatta nevét a sportág csíki aranykönyvébe. Utóbbi orosz jégkorongozó, és tekintélyes NHL-es, illetve KHL-es múlttal, 39 évesen érkezett a székelyföldi városba, de úgy tetszik, korántsem levezetésnek szánta ottlétét. Képességeit a klub érdekeinek teljes mértékben alárendelve, góljaival oroszlánrészt vállalva az együttes eredményességében etalon volt társai számára, és szereplésével nagy boldogságot szerzett a szurkolóknak, annál is inkább, mert vezetékneve magyarul boldogot jelent... Közben a mellé beosztott fiatalok látványosan fejlődtek, a huszadik életéve küszöbén álló Rokaly Szilárd például egyenesen a csapat egyik meghatározó emberévé nőtte ki magát.

És már újabb forró téma közelében is vagyunk, hiszen a kiemelkedő sportsikereket ünneplő székelyföldi szurkolók egyvalamit fogadnának még kitörőbb örömmel: ha a bajnoki aranyak „kibányászásában" egyre több helybeli játékos vállalna szerepet. A Sepsi-SIC imponáló teljesítménye mellett folyamatosan felvetődik: vajon az évek során miért nem sikerült saját kosarasokat is felzárkóztatni az amerikai vagy ausztrál légiósok mellé. A kérdés elvi döntéshelyzetet generál: hajlandó lesz-e a klubvezetőség áldozni néhány évet és sikert a bázisépítésre? Illetve hajlandók lesznek-e újabb dimenziót lépni a sikerben szívesen osztozó és egyesülő szurkolók, ha immár nem csak diadalmenetből áll az élet? Ha igen, az a közösségépítés olyan fokát jelentené, amelyre immár bármit lehetne építeni. Székelyföld két bajnokcsapatának első körös ünneplésén túl remélhetőleg terítékre kerülnek a hasonló jövőépítő felvetések is.

Az ötvenes évek elejének ködébe veszik immár apám megszokott vasárnapi reggelijének forrásvidéke. Fölös részletek mellőzésével annyit erről, hogy évtizedek óta templomba menés előtt lágy tojást eszik az öreg. Annak idején, amikor nagy reményű fiatal futballistaként bekerült a Sepsiszentgyörgy első csapatának keretébe, egy távolabbi kiszállásra utazva a vonat restikocsijában az együttes egyik hangadó játékosa lágy tojást rendelt reggelire. Apám korábban sohasem evett ilyesmit, de ha a példaképnek jó, akkor neki is jó kell, hogy legyen.

Ezt azóta így véste domborművé az idő és a tisztelet, és azon veszem észre magam, hogy jómagam is egyre többször eszem tojást ebben a formában. Persze senkit sem biztatnék hasonló kényszeres cselekedetekre, amúgy is rég elveszítettem a fonalat a heti egy kontra napi három tojás fogyasztásának diskurzusában. Székelyföld sportstátusának kiteljesedését ízlelgetve viszont nem tartanám elvetendőnek valami hasonló metaforikus ragaszkodást mindahhoz, ami jó a mellettünk élő embernek, közösségnek. A szervezet amúgy is kilöki, ami már nem válik hasznára.