Jó barátom, volt katona- és egyetemi évfolyamtársam Hollandiába megy dolgozni, vele tart a családja is. Nincs ebben semmi különös, eddig is régióvezető volt itthon egy multicégnél, most egy polccal feljebb lépve hasonló, de még több országot magában foglaló irányító munkát végez majd. A részletekről, az otthonelhagyás és -teremtés nehézségeiről beszélgetve felvetődött többek között, a gyerekek milyen iskolába mennek, mihez kezdenek majd „idegenben", s ekkor hangzott el az a szívemnek kedves információ, hogy tizenhárom éves fiuk kint is folytatja, folytathatja majd a sportot, a vízilabdázást.

Akkor még le sem esett a tantusz, a búcsúzáskor már a novemberi kiruccanást és viszontlátást terveztük-szerveztük, így csak másnap jöttem rá, miért is örülök igazán. A famíliában nincs élsportoló vagy hasonló, a srácról sem derült még ki, hogy Faragó Tamás és Benedek Tibor közös reinkarnációja, mégis, a szülei, noha csak néhány napot tudtak a helyszínen intézkedni, házat bérelni, ilyesmi, fontosnak tartották elrendezni, hogy pólózhasson tovább. Nem a majdani menő játékosért akarnak megtenni mindent, aki majd bearanyozza és finanszírozza öreg napjaikat (lásd a sportszülők kifejezést), hanem rájöttek, hogy a sporttal bizonyára könnyebben megy majd a beilleszkedése az új környezetbe, az ismert közegben, konkrétan a vízben megmarad a komfortérzete. S hogy jut majd el a sulihoz, illetve az uszodához? Természetesen kerékpárral, Hollandia kedvenc közlekedési eszközével.

Ebben a hétköznapinak tetsző történetben az az igazán felemelő, hogy kiderül belőle, miként épül be a sport egy, ebből a szempontból átlagosnak mondható család mindennapjaiba. Korábban már írtam arról ezeken a hasábokon, hogy megfigyelésem szerint a testmozgás, az egészséges életmód, hála Istennek, már egyre kevésbé egy elenyésző kisebbség sajátja, a rekreációs jellegű és igényű szabadidősport a nyugat-európaihoz hasonló módon egyre nagyobb tömegeket érint meg nálunk is. Mondhatjuk, változnak az idők, de maga az idő, az időjárás szintén változik, a kontinens olyan hűvösebb részein is tombol most a nyár, ahol eddig csak hírből ismerték a légkondicionáló berendezést. Télen pedig nem fagynak be a híres holland csatornák, hogy lehetőséget adhassanak a hagyományos hosszú távú korcsolyaversenyek megtartására. Nem baj, ott a vízilabda, a nemrég véget érő barcelonai Európa-bajnokságon férfiválogatottunk csak 12–9-re verte meg a németalföldieket, a cimborám fiának tehát valószínűleg fel kell kötnie az úszógatyáját, hogy helytálljon. De legalább meglesz rá a lehetősége.

Egy másik baráti família már több mint egy évtizede él Angliában, mind a három gyermek kint született, s a legnagyobb, a tízesztendős fiúcska tapasztalatom szerint igazi sporttalentum. Ezt rendszeres látogatásaink alkalmával szűrtem le, amikor elmentem a futballedzéseire, meg sokat passzolgattam és pingpongoztam vele. Most a tenisz mellett inkább az utóbbira „feküdt rá" a foci helyett, ösztönös labdaérzéke, tehetsége mindhárom sportágban segíti. Az idén nyáron ők voltak nálunk, nem mi náluk, hiszen hosszabb időt itthon töltenek, s gondoltam, örülne neki, ha elvinném egy meccsre. Sokkal jobbat nem találtam, mint a Nemzeti Sport csapatának fellépését a kispályás, műfüves üzleti ligában, kicsit tartottam is tőle, hogy nem lesz neki elég átütő az élmény. Mégiscsak a sportág őshazájából jött, a háta mögött Premier League- és Championship-találkozókkal...

Feleslegesen aggódtam. Látni kellett volna, ahogy izgult, hogy mikor indulunk, odaérünk-e idejében, aztán a helyszínen beszállt a bemelegítésbe, a mérkőzés közben pedig nemcsak lelkesen szurkolt, hanem nagyszerű szaktanácsokat is adott. A 2–2-es végeredményhez egy góllal járultam hozzá, és a srác arcán olyan őszinte boldogságot láttam, mintha az ismerőse a vb- vagy a BL-döntőben bizonyult volna eredményesnek. S bizony, én is büszke voltam magamra, hogy negyvennyolc évem, deresedő halántékom dacára amatőr „teljesítményemmel" ekkora örömöt tudok neki szerezni. El is határoztam, mindenképpen lobbizom a szüleinél, hogy vegye igazán komolyan a sportolást, egyrészt azért, mert az átlagosnál jóval több tehetség szorult belé, másrészt azért, mert – s ez legalább ennyire fontos – van szíve hozzá. Ha létezik az a kifejezés, hogy örömzene, miért ne lehetne örömsport? Vagy épp örömjáték, a muzsika és a mozgás közös nevezője.

Fixa ideám, hogy lehet élni sport nélkül, de nemigen érdemes, annyira megszépíti a mindennapjainkat. Természetesen vannak fokozatok, ezeken a hasábokon is méltattuk például az ultrafutók felemelő, több száz kilométeren át zajló önmegvalósítását, de nyolcvanévesen nordic walkingozni, vagy csak egyszerűen sétálgatni a parkban szintén a test és lélek épülését szolgálja. Aki pedig profi sportra adja a fejét, annak sportágtól függően megadatik az anyagi jólét megteremtése, sportágtól függetlenül pedig az, hogy örömet szerezhet az embereknek, szűkebb közösségének, hazájának. Ha én örültem annak, hogy az angliai kisfiú örült a gólomnak, mit érezhetnek mondjuk a horvát válogatott futballisták, akik a vb-döntő óta járják az országot, fürödve a túláradó szeretetben és népszerűségben...

Természetesen kettőn áll a vásár. A menő sportolónak nem szabad elszakadnia a híveitől, és csak magára meg a karrierjére gondolnia, a szurkolóknak pedig érdemes a legkisebb sikert is megbecsülniük. Ez nem mindig könnyű, aki járt már nagyon magasan, az lenn a mélyben ritkán hajigálja a sapkáját kitörő boldogsággal. A magyar labdarúgás színvonalának amplitúdója miatt megértem, ha akadnak, akik a múltba révedve-ragadva az akkori eredményeket, miliőt, a „tömegvonzást" hiányolják, ettől még a mai drukkerektől nem szabad elvenni a lehetőséget, hogy a szerény sikert is ünnepelhessék, a mai focistáktól pedig megtagadni az elismerést, ha ezt kivívják. Persze az Aranycsapat árnyékában eltörpül például a 2016-os Európa-bajnoki szereplés, elmebeteg, aki mást mond, de társadalmi hatását csak a vak nem látta, a régóta szunnyadó és most kitörő örömöt csak a kőszívű nem érezte (vagy aki nem akarta). S nyilván a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek klubszintű nemzetközi szereplései is jobbak a mainál, de ettől még a Vidi biztos csoportkörét hiba lenne lefitymálva fogadni.

Kicsit olyan ez, mint – ahogy már említettem – a zene, boldog lehet, aki muzsikál, s az is, aki hallgatja. Ám itt is vannak fokozatok, az érzelem mindig növeli az élményt. Életem legnagyobb zenei csodáját húsz éve Barcelonában éltem át, amikor a világhírű katalán tenor, José Carreras ingyenes szabadtéri koncertet adott a Montjuic-hegy lábánál. Az apropó? Felépült súlyos betegségéből, a leukémiából. Lehet, szakmailag nem ez volt a minden idők leghibátlanabb éneklése, de hogy a művész és a több százezres közönség szíve egyszerre dobbant, s a felszálló hangok többet jelentettek egy-egy híres áriánál, ismert dallamnál, az biztos. Ja, és Carreras korábban énekelt az 1990-es és az 1994-es labdarúgó-világbajnokságon, valamint az 1992-es barcelonai olimpián is. Összeér, ami összetartozik: a sport és a zene mint közös örömforrás.