Éppen harminc éve jelent meg az első cikkem. Ez persze magánügy, nem ok arra, hogy magamról írjak publicisztikát, nem is áll szándékomban; egy letűnt kort, annak sajtó- és sportvilágát idézem meg, és vetem össze napjainkkal. Az eredmény nem feltétlenül szívderítő.

Már a téma is abszurd, amiről először írnom kellett: két héttel a tavaszi bajnoki rajt előtt egyesült két fővárosi futballcsapat, a Ganz-Mávag és a Budapesti Építők – illetve előbbi beolvadt utóbbiba –, így az edzőnek pár napja maradt arra, hogy a kettőből kialakítson egy keretet, néhány benyomás alapján megtartson húsz és elküldjön ugyancsak húsz játékost. Képtelen feladat, bár úgy éreztem, az enyém is az, mert azt hittem, az akkor hatvanéves, érdes modorúnak ismert Palicskó Tibor szóba sem áll majd velem, a nevenincs újonccal. Hiszen ő volt az, aki még fiatal trénerként 1971-ben az MTK-ban gerjesztette, majd a vezetők segítségével letörte a „kilencek lázadását”, és egyik barátom, aki az 1980-as évek közepén Dorogon focizott, azzal a történettel riogatott: miután az egyik meccsen rengeteg ziccert kihagytak, a következő edzés abból állt, hogy a kezdőkörből kézzel pattogtatva vezették a labdát az öt és felesig, ahonnan belsővel az üres kapuba kellett passzolniuk, körülbelül százszor. Megkönnyebbülésemre és meglepetésemre aztán Palicskó készségesen, barátságosan fogadott, szinte kérdés és kertelés nélkül beszélt jó fél órát a példátlan helyzetről, edzői hitvallásáról.

A gesztus és a figyelem természetesen nem nekem, hanem az akkor 180 ezres példányszámban megjelenő Esti Hírlapnak szólt. Az 1 forint 20 fillérbe kerülő újságért majd' mindenki két forintot, „eszelős” borravalót adott, ezért a rikkancsok szökőár és földrengés esetén is minden kereszteződésben azzal kiáltozták végig a délutánt, hogy „friss, meleg az Esti Hírlap”. Hazafelé, a HÉV-en nem tudtam olyan bokszba ülni, hogy két-három ember ne az „Estit” olvasná.

Londonban persze nem olvasták, ezért is hüledeztem, amikor első rovatvezetőm, „pályára állítóm”, Riskó Géza azt kérte az 1988. áprilisi magyar–angol mérkőzés előtt, hogy készítsek telefoninterjút az Angol Labdarúgó-szövetség elnökével. Hogyan? – kérdeztem én. Simán, mondta ő. És igaza lett. Ma már elképzelhetetlen szituáció: a Blaha Lujza téren – vezetékes készüléken, mi máson – tárcsázom az FA, a Football Association központi számát, az operátor bejelentkezésekor előadom, hogy magyar újságíró vagyok, Bert Millichip elnök úrral szeretnék beszélni – és kapcsolják. Az akkor hetvennégy éves, neves brit sportdiplomata három vagy négy kérdésemre fesztelenül válaszol, ekkor elnézésemet kérve megjegyezi, hogy igen elfoglalt ember, félénken felvetem, kérdezhetnék-e még kettőt, mire rávágja: ó, annyit természetesen.

Ezért is voltam már bizakodóbb, amikor az Újpest UEFA-kupa-mérkőzést vívott Izlandon, Akranesben, a helyi ÍA ellen, és Göröcs János vezetőedzőt kellett utolérnem egy Reykjavík fölötti ismeretlen városka ismeretlen szállodájában. Ráadásul reggel hétkor, mert az Esti Hírlapért délben az aluljáróban, a Blahán már sorban állt a nép. Azzal biztattam magam, hogy az egy óra időeltolódás nekem dolgozik, mire gondolatban idáig jutottam, már álmosan hallózott is Göröcs, ezért mentegetőzéssel kezdtem: „Elnézést, remélem, nem hívom túl korán, de az egy óra plusz miatt Izlandon már nyolc óra van”, mire minden idők egyik legnagyobb magyar irányítója angyali nyugalommal félbeszakított: „Nem, elszámolta, egy óra mínusz, úgyhogy itt hajnali hat van, de lassan úgyis keltem volna.” És onnantól eredeti stílusban elemezte az Újpest akranesi esélyeit, eszébe nem jutott olyasmiket zagyválni, hogy „nem téveszt meg az ellenfél pillanatnyi helyezése”, vagy „mindent megteszünk a siker érdekében”. Ezeket meghagyta az utódoknak.

Természetesen nem csak futballból állt a munkánk, az életünk. A kézilabdát nem is említem, az családi sportnak számít, de – miközben alapelvnek tekintettem, hogy nem szurkoló, nem rajongó, hanem sport(oló)barát tudósító vagyok – pólós, hokis, kosaras közegben is egyre azon csodálkoztam: fél éve még nem voltam sehol, hogyan kerültünk ilyen gyorsan ennyire közel egymáshoz?

Kosárlabdában az első vidéki bajnokcsapat, a Körmend emblematikus mestere, Patonay Imre azt javasolta, ne a meccsre essünk be, érjünk oda már délelőtt, és találkozzunk a Rába partján, a faházban. Este pedig, kollégámra és rám mutatva, így szólt kulcsjátékosához: „A fiúk ma nálad alszanak.” „Jó, de kicsi a lakásom, nehezen férünk el hárman” – felelte a városi idol, mire „Putesz” magától értetődő természetességgel bökte ki: „Ja, te anyádnál alszol.” A remek balkezes pólóssal, Vad Lajossal elvileg interjúra készültünk, de ha már eljött hozzánk, hozott egy kis disznótorost, amit rögvest megsütöttünk, oda is égettük rendesen, úgyhogy szellőztetni kellett, ezért sapkában, kabátban ettük a kolbászból lett szenet mustárral, és halálra röhögtük magunkat.

Ilyenkor szoktuk ábrándos tekintettel azt rebegni, hiába, mennyire más lett a világ. Csakhogy ekkor úgy teszünk, mintha a Mars-lakók ereszkedtek volna le közénk, és egy csapásra ők állítottak volna a feje tetejére mindent és mindenkit, miközben kizárólag mi, emberek alakítjuk a sorsunkat. Nem passzív romantika ez a részemről, dehogy sírom vissza a késői Kádár-rendszer megnyomorított sajtóját, de az tagadhatatlan: nem volt internet, nem volt semmiféle közösségi média, miénk, a hivatásosoké volt a közlés monopóliuma és felelőssége. Akiről ma leírtál valamit, azzal holnap találkoznod kellett. Nem lehettél csak az íróasztal és a géped mögött bátor, élő sportolót és sporteseményt sosem látott újságíró, még kevésbé névtelen, arctalan kommentelő, aki a lépcsőházban elfordítja a fejét, ha köszönni kellene valakinek, de a klaviatúrája puszta látványa emberfölötti erővel és magabiztossággal vértezi fel.

Még gondolatban sem alkották, alkottuk meg azt a szörnyszülött szót, hogy „médiamunkás”, a másik oldalon sem celebek, sztárok nyüzsögtek, leginkább igyekeztünk emberek lenni. Illetve nem is kellett igyekezni, ez magától értetődő természetességgel jött. Bajnokaink, bálványaink az egyszerű földi halandók soraiból vétettek, közöttük éltek, elsősorban nekik akartak örömet szerezni. Ennél kiválóbb ösztönzőt sportoló számára azóta sem találtak ki.

Valahogy összetartoztunk, eleve elrendeltetetten. Ha Albert Flóriánnal találkoztam, a kézfogást követően egy idő után a puszi következett, Nyilasi Tibi fiatal edzőként többször hazavitt az autóján a reptérről vagy a pályáról a lakásomra, mert az neki alig jelentett kerülőt, én meg minek „tujázzak”; manapság ezért negyvenes pulzussal és elnéző mosollyal veszem tudomásul, ha egy „klasszis” vélt vagy valós sérelméért azzal bünteti esetleges olvasóit – csak hiszi, hogy a médiát –, hogy nem nyilatkozik.

De vissza 1988-ba, mert az év betetőzéseként jött a szöuli olimpia. Nyolc esztendő kihagyás után, tizenegy magyar arannyal. Először ügyelhettem egyedül a sportrovatban, igaz, amikor ezt Riskó Géza bejelentette, a régi iskolán nevelkedett, idősebb kolléga csak annyit mondott: „Máris, egyedül, az Attila? Géza, ez öngyilkosság.” Mégis túléltem, túléltük. Martinek Jani és az öttusacsapat diadalát már nehezebben, mert hajnalban munkába menet Radnóti László rádióközvetítését hallgattam az autóban, és amint a célegyenesbe érkező Martinek láttán, elcsukló hangon a hírvivő legendáját idézte, mi tagadás, pityeregtem picit, ezért majdnem nekimentem a szembe közlekedő teherautónak.

Harminc éve már mindennek. Nagy idő, de azt hiszem, a világ, a világunk sokkal nagyobb utat jár majd be a következő harminc esztendőben, mint az előzőben. Hogy ez jó vagy inkább rossz hír, azt nem tudom.