Pénz csinál pénzt, a gazdagok még gazdagabbak lesznek, kinek vagyon, annak nagyon, satöbbi – lehet siránkozni, ám a tény ettől még tény: ezen törvényszerűségek mind kérlelhetetlenebbül érvényesülnek a sport világában is. Legutóbb az Európai Kézilabda-szövetség (EHF) lépett szintet, amikor eldöntötte: szűkíti a Bajnokok Ligája mezőnyét, és elitklubot csinál a férfiak sorozatából. Bár egyelőre 12-14-16-os verziók keringenek, aligha kétséges, hogy a 12 csapatos változat nyer a végén; ami az első szakaszban 22 fordulós különbajnokságot jelent azoknak az együtteseknek, amelyek bebocsátást nyernek, majd a legjobb nyolc kieséses rendszerben folytatja.

Nyilván még csiszolgatják a kritériumrendszert, de egyértelmű, úgy fogják alakítani a feltételeket, hogy az második ránézésre sem lesz igazán demokratikus. Annál inkább szolgálja majd a sorozat közvetítéséért egy megafarm tehénistállójának éves hozamát tejelő tévétársaságok, illetve az emelt díjas szponzorszerződéseket aláíró cégek érdekeit.

Aki benne lesz, annak jó lesz – nagyjából-egészéből örökérvényűleg. Aki kimarad, lemarad, körülbelül szintén menthetetlenül. Ezeknek a pénztermelő sportprojekteknek ugyanis valóban az a lényegük, hogy… Lásd a bevezető mondatokat.

Merthogy vaskos visszaosztás esedékes a bevételekből, így aztán a BL-ben szereplő együttesek letarolják a játékospiacot, gyakorlatilag partvonalra szorítva minden más vetélytársat – hazait éppen úgy, mint az európai kézitérképen perifériának számító területek klubjait.

Egy bekezdés erejéig persze nekiláthatunk valamiféle egyenlősdit hiányoló, tradíciókat elsirató nyenyegésnek, hogy erről szól-e a sport, jól van-e ez így, csakhogy maga a nagybetűs történelem demonstrálja igen látványosan: összességében milyen magasról és milyen folyékonyan tett mindarra, amit Lenin elvtársék kitaláltak, és nekiálltak megvalósítani éppen száz éve. Mindarról, amiről ők álmodoztak, bebizonyosodott, hogy igaz rá a Murphy-törvénykönyv vonatkozó passzusa: „Működésképtelen elképzelése mindenkinek van.”

A világ sportja is nagyjából néhány évtizedig bírt működni a coubertini elvek mentén – ebből mára annyi maradt, hogy az olimpiai játékokon továbbra sem látni a pályák szélén hirdetőtáblákat, illetve mezreklámokat a sportolókon. (Lassan amúgy el lehet kezdeni fogadásokat kötni, hogy a NOB meddig élteti ezt a hagyományt.) A legmagasabb szinten a sport a szórakoztatóipar részévé vált, így aki tartani akarja a lépést, annak muszáj tökéletes minőségű portékát árulnia a piacon.

Igen, ez árusítás és piac meg marketing meg csomagolás: kézilabdázóék például azért törik magukat, hogy szombat-vasárnap az ő meccseiket nézzék minél többen, ne csak az angol, spanyol, német vagy olasz focibajnokikat. Vagy a teniszt, a golfot, az atlétikát, illetve az NBA-, NFL-, NHL-közvetítéseket. Vagy ne a hatezredszer is megismételt Piedone Egyiptomban, netán a Birodalom visszavág vagy valamelyik Indiana Jones-filmet. Vagy Jamie Oliver legfrissebb salátaötleteinek kivitelezését, esetleg valami közepesen felvillanyozó tehetségkutatót, vetélkedőt, amelyben a hány hónap van egy évben kérdés helyes megválaszolásával automata mosógépet vagy kétszemélyes karibi nyaralást lehet nyerni, fakultatív hurrikánnézegetéssel.

És tényleg erről van szó: nézettségről, internetes kattintásszámról, veszett nagy versenyről más sportágakkal, műfajokkal. És ebben a tülekedésben senkit sem érdekelnek olyan összecsapások, amelyeken előre sejthető a győztes, pláne nem alakulhat ki tízgólos különbség a félidőre. Nem egy Veszprém–Kiel meg egy PSG–Barcelona kell úgymond egy fordulóban, nem egy-két „kiemelt” partira van szükség, hanem hatra. Legyen sikítófrász az utolsó percekben, kék lap, fölé dobott hetes, bevert ziccer és orr, vér, veríték, könnyek.

Hogy a többiekkel mi lesz? Pont senkit sem érdekel a döntéshozók köreiben. Valószínűleg azt érzékelik: kizárólag a legszebben csomagolt, igazán értékes portéka lehet kelendő néhány éven belül, mert ha beleszürkülnek a piac kevésbé izgalmas szegmensébe, onnan egy idő után nincs visszaút.
Ez még nem a legdurvább változat, amit egyszer már a G20-nak nevezett futballkrém belengetett, hogy a top húsz európai klub különvonul, és létrehoz egy mindenkitől független elitbajnokságot, azaz a Real, a Barca, a Bayern, az MU, a PSG és a többi élcsapat többé nem a hazájában játszik, hanem afféle amerikai profiliga-szerűen egymás között; nincs kiesés, bejutni meg akkor lehet, ha úgymond beengednek bárkit maguk közé. Michel Platini szabadrúgásgóljai mellett azzal hagyott igazán nyomot a futballtörténelemben – mielőtt Sepp Blatterral együtt szépen belezuhant a kenőpénzek pöcegödrébe –, hogy visszaverte ezt a kísérletet. Ezzel együtt aligha kétséges, valamikor a jövőben újraindul a gépezet, nagyjából-egészéből akkor, amikor a nagyoknak minden eddiginél jobban elegük lesz a 32-es BL-főtábla keleti végeken, moszkvai mínuszokban, török őrjöngésben, illetve harcias-harapós nemzeti harmadik-negyedik csapatok ellen megvívandó meccseiből.

Az ugyebár mindenki számára világos, hogy a futball BL – de a Premier League meg az összes jobb bajnokság is – olyan pénzügyi rendszert üzemeltet, amely viszonylag balesetmentesen tartja az élen a világszerte brandnek számító klubokat. Elég a finalista együttesek sorát és nemzetiségét böngészni, mondjuk, tíz évre visszamenőleg: már a Porto-féléknek sincs esélyük a BL-ben, nemzeti szinten pedig Leicesterben is csupán egyszer volt egy bődületesen nagykutyavásár (azóta látható, mily kutyaütővé silányult a kiscsapat).

Kézilabdában annyival több az esély, hogy nem betonozódik be végleg egy igazán szűk elit, amennyivel kisebb pénzekből lehet BL-esélyes együtteseket összerakni. Itt nincsenek Neymar-féle eurószázmilliókat megmozgató tranzakciók, s bár az arabusok pénzpumpája a párizsi kézicsapatot is mind feljebb fújja, ezt az invesztíciót még egy Abramovicshoz képest kispályásnak számító keleti oligarcha is kiizzadja magából (lásd Vardar), illetve néhány magyar vállalat is képes összedobni egy esélyt nyújtó költségvetést Veszprémben. Futballban már elment a hajó mindenkinek, aki nem tartozik a kemény magba – itt nem lesz több Steaua-diadal, mert a trófeára reálisan pályázók szintjén már világmárkákról beszélünk, azaz a Real, a Barca, az MU és a többiek jólétét kínai mezeladások, észak-amerikai bemutatótornák bevételei, Japánban értékesített tévéjogok és persze a globális jelenléthez méltó összegért eladott dresszreklám határozza meg (most arról nem is beszélve, hogy rég megoldották digitális trükkökkel: más hirdetés látszik a pálya szélén a hazai közvetítésekben, és más, mondjuk, a Távol-Keleten). Ebbe a rendszerbe már nem lehet csak úgy belépni, hiszen akik bent vannak, baromira nem állhatnák az új fiúk pofáját: nem azért sütötték meg (ki) ezt a tortát a maguk által írt recept szerint, hogy többfelé kelljen szeletelni.

Nagyjából hasonló trend mutatkozik amúgy a többi csapatsportágban is, csak mi keveset látunk, érzékelünk mindebből, mondjuk, kosárlabdában, elvégre a szakadék innenső szélén ragadtunk, akárcsak a röpiseknél – hokiban kicsiben látunk valami hasonlót, hiszen a Fehérvár első számú csapata nem vesz részt a hazai bajnokságban, miközben a példájukon gyönyörűen lemérhető, hogy egy osztrák liga szintjén sem lehet piaci alapon utolérni a leggazdagabb sógorokat.

Kézilabdában ugyanakkor vaskosan érint bennünket az új terv – szerencsére –, hiszen a Veszprém befér, kérdés: kondérközelben maradhat-e a Szeged? Az utóbbiban is joggal bizakodhatunk, míg a veszprémiek esetében a projekt elindulásáig valahogy biztosítani kell a jelenlegi szint fenntartásához szükséges pénzt. Merthogy a magyar sportban itt azon az egyébként bántóan vékony mezsgyén járunk, ahol képesek vagyunk lépést tartani a csúcskategóriás termékekkel, avagy a világszínvonalat jelentő vonatot legalább itt sikerült elkapni anno.

Lehet utálni ezt az egészet, de ettől még áll: eszi, nem eszi, nem kap mást. És jó, ha tudjuk: kellően sokan fogyasztják ahhoz, hogy úgy tűnjön, teljesen rendben van így ez az egész.