Nem árulunk el óriási titkot azzal, hogy Vörösmarty Mihály még a globalizáció, a szabad munkavállalás és a modern kori migránsválság előtt írta a Szózatot, egészen pontosan 1836-ban (a megjelenés éve pedig 1837 volt). Manapság bizonyára nem vetne papírra – merthogy számítógépén bepötyögné a fájlba – olyan avítt gondolatokat, mint „A nagy világon e kívűl / Nincsen számodra hely;” vagy „Itt élned, halnod kell.” A tréfát félretéve – ami az aktuális nagypolitikai trendeket nézve sajnos egyáltalán nem az –, nézzük meg inkább, a sportban miként működik, működhet a „népvándorlás”, kinek mennyi esélye van/lehet szülőföldjén kívüli pályafutásra, vagy annak egy részére, illetve külföldön sokat tapasztalt „legkisebb fiúként” hogyan térhet vissza az óhazába.

Az apropókat különösebben keresni sem kell, csak az előző napokat tekintve a Nemzeti Sport is jelentős terjedelemben foglalkozott azzal, hogy a világ egyik legjobb mellúszóedzőjére, Nagy Józsefre nincs szükség itthon, illetve a német futballiskolát és mentalitást képviselő, de közvetlenül Dániából érkező Bódog Tamás könnyűnek találtatott Diósgyőrben. A két példában főképp az a közös, hogy mindkettő kudarcélménnyel végződött. Nagy  József maga sem tagadja, milyen nehéz természetű ember, több mint negyedszázada (1992, Barcelona) ért tréneri karrierje csúcspontjára Mike Barrowman olimpiai aranyérmével, itthon az elmúlt időszakban Gyurta Dániellel foglalkozott a bajnok visszavonulásáig, szerény sikerekkel. A magyar úszósport jelenleg szakmai szempontból gazdag kiváló versenyzőkben és edzőkben egyaránt, ettől még elképzelhető, hogy Nagy el-, pontosabban visszaengedése a tengerentúlra hiba, de ez csak később derül ki. Most mindenesetre nem kellett a közegnek.

Mint ahogy pillanatnyilag Bódog sem, aki szinte felkavarta a hazai labdarúgás állóvizét (bár a Videoton másodedzőjeként már tevékenykedett itthon 2009 és 2011 között). A korábban Németországban légióskodó volt válogatott játékos jó helyről (nyugatról) jött, jókat mondott, jópofa ötleteket valósított meg a felkészülésben, őszinte, nyílt stílusa, habitusa népszerűvé tette, s részben az eredmények sem maradtak el. Amikor pedig mégis, az előző dicséretes tulajdonságok gyorsan zárójelbe kerültek a klubvezetőségnél, amely keveset hezitált a menesztése előtt. Már sosem tudjuk meg, Bódoggal is bent maradna vagy kiesne-e a DVTK, mint ahogy azt sem, a végre elkészülő vadonatúj diósgyőri stadionban mire ment volna a 47 éves mester a csapattal az állandó albérlet helyett. Jött, látott, veszített, s hogy hosszabb távon megint kap-e itthon bizalmat más kluboknál, a jövő zenéje.

 
NB I: menesztették Bódog Tamást Diósgyőrben – hivatalos
Nagy József: A magyar úszósportnak nincs szüksége rám

Még valami közös a két szakemberben, hogy szakmai tudásuk, tapasztalatuk jelentős részét máshol szerezték. Papíron ez hátránynak semmiképpen sem mondható, sőt, mégis elmaradt az átütő hazai siker. Kicsit Bódogéra hajaz Dárdai Pál esete, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy őt még véletlenül sem menesztették a 2016-os Eb-szereplést reálisan célkeresztjébe állító – s Bernd Storckkal el is trafáló – válogatott éléről, csak épp hiába marasztalták. A fiatal szakember inkább Berlint választotta, a várost, ahol csaknem húsz éve élt, s a gyerekei születtek, illetve felnőttek, a csapatot, amelynek legendája, a legtöbb Bundesliga-mérkőzésen szereplő játékosa lett. Az otthonát. Fájhat a szívünk, de vethetünk-e rá követ emiatt? Ő magyar ember, de már német tréner, s valami hasonló vonatkozik Lőw Zsoltra, az RB Leipzig másodedzőjére is. Ettől még adódhat olyan szituáció, amikor a magyar labdarúgás üdvére lehetnek, pontosabban Dárdainál rövid ideig már adódott is.

Sorolhatnánk napestig a példákat sportágtól függetlenül, a lényeg úgyis az, hogy a XXI. századi sport nagy nemzetközi szövetében edzőként mindenképpen szabad az átjárás a határokon, mindenki ott csinálhatja meg a szerencséjét, ahol akarja és tudja. Versenyzőként klubszinten hasonló a helyzet, a szakmai és pénzügyi előmenetel a látványsportokban vákuumszerűen vonzza a legjobbakat a legerősebb bajnokságokba. S még mielőtt elkezdenénk siránkozni, hogy hol vannak a mieink, szögezzük le, ez nem egyirányú forgalom kifelé Magyarországról, nézzük csak meg például kézi- vagy vízilabda-bajnokságainkat. Más, kisebb sportágakban nem kérdés, hol lehet és kell dolgozni és eredményesnek lenni, persze fizetéskiegészítésként innen is sokan járnak „haknizni” (birkózni, bokszolni, pingpongozni stb.) külföldre, mondjuk, a német bajnokságokba.

Válogatottként viszont magától értetődő a magyar mez, s hazánk nem szerény GDP-jű afrikai állam, amely kiárusítja a Közel-Keletre, mondjuk, a legjobb atlétáit, futóit, hanem jelentős sportnagyhatalom, ahol általános szabályként – egy-két kivételtől eltekintve – az lesz más nemzeté, akire itthon nincs szükség. Amióta a sport a jelenlegi kormányzat regnálása alatt stratégiai ágazattá vált, különösképp adódik itthon a lehetőség az érvényesülésre, a kiemelt sportágaknál nem a pénzhiány a gond, hanem hogy a forrásokat mennyire hatékonyan költik el a szövetségek. Ha sikerül, az a sportolónak is igen hasznos. Ami az országváltást illeti, főképp – természetesen szakmai alapon – inkább mi honosítunk (kézi- és kosárlabda, jégkorong, új szereplőként például a birkózás), mint minket honosítanak, jelentős migrációs hátterű kisebbség híján pedig nem áll fenn az a veszély, hogy a válogatott meccs előtt a többség nem énekli – mert nem tudja, vagy/és nem érdekli – a Himnuszt. Látunk ilyet egyre többet más nemzeti gárdák előadásában…

Eleve a sport nehezen tud feloldódni a „népek olvasztótégelyében”, hiszen a világversenyek alapból épp az országok egymás elleni küzdelmére épülnek a különböző sportágakban. Ha mondjuk hagymázas álmainkban felvetül a nemzetek nélküli Európa képe, nyugodtan ki is dobhatjuk a kukába például az összes Eb-t. S akkor valóban nincs szükség a himnuszokra sem, különben is, a Bajnokok Ligája zenéjére is vigyázzban kell állni, s bizonyára többen (fel)ismerik, mint a legnépszerűbb nemzeti fohász dallamát. Tényleg megér egy gondolatkísérletet, hogy mi következne: a válogatott megméretéseket felváltanák/helyettesítenék a klubszintű sorozatok? A meccsek előtt vagy/és után a csapatok indulóit játszanák el a himnuszok helyett? Hajrá, Fradi, mert fő a győzelem, kontra
You’ll Never Walk Alone a Ferencváros–Liverpool összecsapáson? Nem valószínű, mert ez is erős kötődést, érzelmet, közösségi érzést fejez ki, ami manapság nem divat, akkor már maradna az egységes nóta, amit mindenkinek fújnia kell.

Egyébként egy világszerte ismert, népszerű futballklubot nyugodtan felfoghatunk multinacionális cégként, ahová a földkerekség számos pontjáról érkeznek a munkatársak, s mindenhol vannak hasznot, nyereséget termelő lerakatai. A nemzeti válogatott státusa viszont nehezen értelmezhető a gazdasági életben, nincs rá jó metafora, hasznot sem hoz annyit, mint egy jó kis multiegyesület. Mégis, vagyunk úgy néhány milliárdnyian, akiknek fontos a sajátunk. Könnybe lábad a szemünk, gombóc lesz a torkunkban, s nem a BL-induló hallatán. Persze nézzük és élvezzük, hiszen ezért találták ki, de van, ami ennél fontosabb. Ha már az „A nagy világon e kívűl / Nincsen számodra hely” sor szó szerinti értelmezése tényleg meghaladottá vált is, a „Hazádnak rendületlenűl / Légy híve” a messze távolból is követendő példa.

Magyarnak, nem magyarnak, sportolónak, nem sportolónak.