Női vízilabda-válogatottunk ma vívná Triesztben az olimpiai selejtező legfontosabb, azaz egyetlen igazán fontos mérkőzését, az elődöntőt. Az eredetileg március 8–15-re kitűzött tízcsapatos torna első két helyezettje jutna ki Tokióba, és mivel négy válogatott kimagaslana a mezőnyből – a magyar, az olasz, a holland és a görög –, az határozna, a négyből melyikük lép tovább a kettőbe. Ettől még az 5–8. helyért is kínlódnának a csapatok, így egy hónapja joggal dohogtunk amiatt, hogy 32 meccsből mindössze kettőnek van értelme, a többi vagy lefutott, vagy érdektelen. Csakhogy most már örömmel fogadnánk egy kazah–üzbég (két valós induló) gyötrődést is, mert az is azt jelentené, hogy amúgy minden a normális kerékvágásban halad, Itália például a kultúra, az épített régmúlt, a gasztronómia és a kék ég hazája.

Ezzel szemben csütörtökön az a hír érkezett Olaszországból, hogy egyetlen napon kétszáz áldozatot szedett a koronavírus, többet, mint addig huszonnégy óra leforgása alatt bármikor. Ráadásul jogos aggály, hogy e rekord gyorsan megdől.

A világ sportlapjai arról írnak, mely eseményeket törlik, halasztják el, e lista egyre és rohamosan bővül. Tegnap óta szerepel rajta a jövő hétvégére Győrbe tervezett, de egyelőre júniusra átütemezett női kézilabda olimpiai selejtező is. Most már az is könnyen elképzelhető, hogy a „mi marad el?” kérdésre az lesz a válasz: minden. A nyári labdarúgó Európa-bajnokság is, erről állítólag kedden várható bejelentés. Az olimpiai láng fellobbant ugyan, de csak azért, mert a nyári játékok rajtjáig több mint négy hónap van hátra, ezért nincs még hova és miért kapkodni; ha szorítana az idő, mai állás szerint nem lehetne kétséges a döntés.

A karantén alá vont vagy már meg is fertőzött személyek között a laikus szemlélő számára döbbenetesen sok a sportoló, de sorstársuk Tom Hanks vagy a brit egészségügyi miniszter is, aki éppen akkor észlelte magán a tüneteket, amikor aláírta a betegséget bejelentéskötelessé nyilvánító kormányrendeletet. Ez itt sajnos nem az angol humor szélsőséges megnyilvánulása. Ez a valóság. Annak, hogy az Európában diagnosztizált, relatíve kis számú vírusgazda között ilyen sok az ismert figura, formállogikai alapon két oka lehet. Az egyik, hogy a betegség fokozottan veszélyes a hírességekre. A másik, hogy a pillanatnyi adatokhoz képest nagyságrenddel több a fertőzött, így köztük a celebritások aránya ugyanakkora, mint a teljes népességen belül. Nyilvánvaló, hol az igazság.

Ezért felkészülhetünk rá, hogy a helyzet folyamatosan, legalábbis rövid távon megjósolhatatlan irányban és sebességgel változik. Amit én itt leírok, az már bőven túlhaladottá válhat addigra, amire önök olvassák. Általánosságban persze jogos a felvetés, hogy most aztán az számít a legkevesebbet, mi történik vagy nem történik a sportban. No de mit kezdjenek ezzel azok, akiknek az életük a sport? Vagy minimum életük elengedhetetlennek hitt része?

Néhány hónapja, egészen más apropóból e hasábokon már felidéztem, hogy a futball háborúk és más humán- vagy természeti katasztrófák idején sem szünetelt. Ezúttal elég egyetlen példa: 1919. április 6-án Budapesten, az Üllői úton negyvenezren látták, amint Magyarország 2:1-re legyőzi Ausztriát. Pedig hazánkban akkoriban nemcsak a Tanácsköztársaság fedőnevű vörösterror dühöngött, a spanyolnátha is csupán néhány hete ért véget. Az emberiség legpusztítóbb járványa 40-50 millió áldozatot szedett, a Monarchiából kiváló, még képlékeny Magyarországon becslések szerint 50-60 ezret, köztük – emigrációban – utolsó királyunkat, IV. Károlyt és ha áttételesen is, Ady Endrét. De negyvenezren ott ültek-álltak a lelátón azon a magyar–osztrákon.

Mint nagyjából ugyanennyien, 43 ezren, a hét elején, Lipcsében, az RB Leipzig–Tottenham BL-nyolcaddöntőn, és jutottak örök élményhez a londoniak feletti 3­–0-s diadallal. Kétszázan, elővigyázatosságból, továbbadták a belépőjegyüket. Érdekfeszítő lenne lemérni – természetesen esély sincs rá –, vajon az arányokat tekintve hányan betegednek meg Németországban, a szász tartományban, Lipcsében, illetve ama 43 ezerből, és szignifikáns-e a különbség utóbbiak kárára. Ha nem, megérte, nagyon is. Ha igen, nem érte meg, nagyon nem.

A sport fanatikus hívei nem minden ráció nélkül hivatkoznak arra, hogy a lelátón semmivel sem nagyobb a fertőzésveszély, mint a stadionhoz, csarnokhoz vezető tömegközlekedési eszközökön. Különösen igaz ez egy gyerekmeccsre. Meg aztán sportesemények sterilizálásával, törlésével soha egyetlen járványnak – lokálisnak vagy globálisnak – sem sikerült gátat szabni. Sőt, valószínűleg emberek életét tömegesen megmenteni sem. Ez akkor lenne lehetséges, ha az adott személy létezésének csupán két színtere lenne, az otthona és a sportrendezvény, és így utóbbit, a nagyobb kockázattal együtt, kiküszöbölnék.

Ám ellenérvként támadhatatlan, hogy enni, inni, bevásárolni, közlekedni, kommunikálni alapszükséglet, sportolni és sportot nézni nem az. Vagy nem feltétlenül. És ha valami húsz, tíz, egyetlen százalékkal mérsékli a rizikót, arról is vétek lemondani.

A szurkolónak mindebbe bele kell törődnie, ő legalább „civilben” menekülhet valahova, valamibe. A pék süti a kenyeret, az orvos és a nővér gyógyít, a gazdálkodó hajnalonta eteti az állatokat, a földeken elkezdi a tavaszi munkákat. Ugyanúgy – vagy még inkább – értelmet nyernek a mindennapjai, mint máskor. Még a munkanélküli is vigaszt meríthet abból, hogy tulajdonképpen az egészségét óvja, önkéntes karanténba vonul. De mit tegyen az élsportoló? A női kézi- és vízilabdázó úgy készüljön az elhalasztott olimpiai selejtezőre, mintha bárkinek halvány fogalma lenne arról, mi lesz két, három hónap múlva itthon, Olaszországban, Európában és az áhított végcélban, Tokióban? Labdarúgóink szófiai sikerük esetén március 31-én a Puskás Arénában harcolhatnák ki az Eb-részvételt. Zsúfolt lelátók előtt pályafutásuk csúcsára érhetnének – de most azért kell szorítaniuk, hogy legalább zárt kapuk mögött játszhassanak, hogy a szükség ne szigorítsa ezt a korlátozást is.

Lehet ilyenkor úgy edzeni, hajtani, mintha minden folyna, folydogálna a maga normális medrében? Aligha. Mégis kellene. Mert ugyan iszonyatos lenne kijutni az Eb-re, az olimpiára, aztán megszenvedni ennek is, annak is az eltörlését, a halasztását, de van még ennél is iszonyatosabb. Megtört hittel és lélekkel nekimenni a kvalifikációnak, elbukni, végül belezakkanni, hogy az Eb-t és az olimpiát mégis megrendezik – nélkülünk. Másrészt azt is el kell fogadni, ha valaki nem Tokióra és a csapatára, hanem a családjára, magára, az egészségére gondol. Mert ez az elengedés időszaka is.

A különféle kontinentális és világszövetségeknek is el kell nézni, ha ezt-azt összezagyválnak. Az európai kézilabda gazdája, az EHF például deklarálja, hogy ha májusban nem sikerül megrendezni a Bajnokok Ligája négyes döntőit, akkor augusztusban, szeptemberben pótolják őket. Csakhogy a nyári átigazolási időszakban gyökeresen átalakulnak a keretek; ki, hol és milyen jogcímen fog tavasz helyett ősszel kézilabdázni? Végeláthatatlanul sorolhatnánk a blődségeket, de felesleges. A mai elefánt másnapra bolha és viszont. Hogyan tudhatnánk, mi lesz fél év múlva, amikor azt sem sejtjük, mire ébredünk holnap? Miért a sportdiplomatákat kárhoztatnánk, amikor e percekben válik mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy az Európai Unió nem működik? Most sem, amikor igazán kellene.

Úgyhogy viseljük el, ha ez is, az is bezár, és reménykedjünk, hogy nem is olyan sokára minden újra kinyit. Ha telítődtünk a ránk ömlő meccsáradattól, az elvonókúra után, hónapok múltán olyan boldog, feszült várakozással mehetünk majd ki a pályára, mint elődeink 1945 kora tavaszán. Egy szép ívű taccsnak is örülni fogunk, hát még a rég megszokott, de egy ideje nem látott arcoknak. Mert egyetlen hozadéka bizonyára lesz megpróbáltatásainknak: a lényeges élesen elválik a lényegtelentől.

Ti pedig, kedves sportolók, most valóban úgy készüljetek, ahogyan mindig mondjátok, de ahogy azt sohasem hiszem el nektek. Csak a következő nap, a következő meccs lebegjen a szemetek előtt. Egészen addig a percig, amíg ki nem derül, hogy elmarad.