Nem tudom, szándékosan vagy sem, de Csurka Gergely kollégám előző nap ugyanezen hasábokon megjelent anyagának címe („Jön a brék”) kellő áthallással részben magyarázatot is ad az általa felvetett jelenségre. „Ez a jövő – esszük, nem esszük, nem kapunk mást. És ne tévedjünk: az éhhalált választóknak még az emlékét sem igen fogják megőrizni” – írta Gergő a jelenkor kihívásaira nem feltétlenül megfelelően reagáló sportágakkal kapcsolatban. Aki nem kerül be a közösségi média körforgásába, meghal. Aki nem jelenik meg mozgóképes formában valamilyen platformon, meghal. Idehaza és a Kárpát-medencében ez a forma jelentős mértékben még a televízió, és bizony, ha ott nem jön a brék (a reklámszünet tévés nyelvre átültetett változata), akkor baj van, hiszen a piaci alapon működő médiavállalkozások részben az ilyen időszakokból származó bevételekből tudnak irgalmatlanul nagy összegeket elkölteni a jogdíjakra.

Ha pedig valaki első számú fenn- és/vagy eltartója lesz egy sportágnak vagy egy ligának, okkal várhatja el, hogy az ő szempontjait is vegye figyelembe, továbbmegyek, ma már elsősorban az ő szempontjait vegye figyelembe. Az úszással kapcsolatban legkésőbb a pekingi olimpia óta ismert, hogy a döntőket lehetőség szerint akkor kell rendezni, amikor az Egyesült Államokban főműsoridő van. Pedig akkor az NBC még messze nem fizetett annyit a jogokért, mint a későbbiekben. A legújabb szerződés értelmében a 2032-es játékokkal bezárólag ugyanis már 7.65 milliárd dollárt utal át a NOB-nak, ami olimpiánként (három-három téli és nyári játékok) 1.275 milliárd dollárt jelent. Ahogyan ennyiért már bármilyen haj korpásodik, úgy ennyiért bármilyen szervezet képes szembemenni az emberi szervezet által megszokottakkal. Ha ez délelőtti döntőket jelent, akkor azt. Csak hogy érzékeltessem: ma az olimpiához köthető bevételek 70 százalékát a televízióktól érkező pénzek teszik ki, ráadásul a növekedés az új piacok és az új platformok miatt folyamatos és jelentős. A legutóbb lezárult két olimpiai ciklus (Vancouver, London, illetve Szocsi, Rio de Janeiro) esetében egyikről a másikra 52 százalékkal emelkedtek a jogdíjak! Ennyit tesz, hogy új piacok nyíltak, hogy az Egyesült Államokban és Európában még többet hajlandóak áldozni erre, illetve hogy a tévécsatornák már nem csupán a képernyőn, hanem a világhálón érvényes jogokra is hajlandók/kénytelenek áldozni.

Mielőtt bárki is azt hinné, a televízió csak mostanában, mondjuk a kétezres években kezdett belefolyni ilyen mértékben a sport alakításába, inkább leszögezném, hogy a folyamat már a hatvanas évektől megfigyelhető. Igaz, olyan területeken, amelyek a jelen emberének fel sem tűnnek, annyira természetesek. Ma hat-nyolc szögből lehet lassítást látni, sőt, a képek a stadionba is beköltöztek (rossz nyelvek szerint a 2006-os labdarúgó-vb döntőjében csak azt követően került elő a piros lap, hogy a játékvezető a kivetítőn meglátta a Zidane–Materazzi-affér ismétlését), mi több, már videobíró is van, de az 1963-ban játszott Army–Navy amerikaifutball-mérkőzés előtt senki sem rakott R betűt a képernyő bal felső sarkába. De mondhatnám, hogy a közvetítések sokkal inkább személy-, mintsem eredményközpontúak lettek, folyamatosak a szabályváltozások, az amatőr sportolókból a reklámok miatt (is) profik lettek, a népszerű sportok (labdarúgás, amerikai major sportok) felemelkedtek, ugyanakkor a nagyobb ligák megfojtották a kisebbeket.

A pénz pedig a reklámlehetőségek növekedése miatt egyre csak áramlott a sportba. Amerikában egy felmérés szerint 60 percnyi sportközvetítés 36 százaléka reklám – részben a műsorfolyam elemeként, részben pedig a meccs „tartozékaként”. Ha pedig hozzáteszem, hogy a sport a nézettségi versenyben is szintet lépett, és amíg 2011-ben a 100 legnézettebb amerikai tévés műsornak csak durván a fele volt sporthoz köthető, 2018-ban már több mint 90 került be ebbe a körbe. Nyolc év alatt a listavezető Oscar-díjátadó az elsőről a 12. helyre csúszott vissza, annyi sportesemény „kúszott be” elé. Ilyen érdeklődés láttán pedig ki csodálkozik azon, hogy a nagy cégek „zsebből” kifizetnek alsó hangon ötmillió dollárt egy 30 másodperces Super Bowl-reklámért?!

A sport és a televízió házassága egyszerre köttetett a mennyben és a pokolban. A milliárdos bevételeket aligha kell magyarázni, ugyanakkor a pénz nézői ellenszenvet (hiszen a játékosok fizetése például egyes sportágakban ki tudja verni a biztosítékot) generál, illetve olyan fokú kiszolgáltatottságot vesz magára az iparág, ami néhány évtizeddel korábban elképzelhetetlennek tetszett. A rating, a fogyasztói célcsoport és a hasonló szakszavak sportberkekben is ismertek lettek. Ezeket kell hozni, ezeknek kell megfelelni, sokszor minden más csak ezután következik. Ezt persze lehet sokféleképpen kezelni – minden oldalról. Működik olyan jó háromszögben, mint amilyet a kézilabda Bajnokok Ligája kapcsán az EHF, a négy magyar képviselő és saját „anyacégem”, a Sport Tv alkot, de előfordulhat olyan is, mint 2018 tavaszán, amikor a kézi BL-ben és a német Bundesligában egy napon, nagyjából egy időben kellett játszania a Rhein-Neckar Löwennek, csak mert az eltérő piacokon mozgó tévétársaságok érdeke azt diktálta, hogy a Kielce–Löwen BL-meccset, illetve a Kiel–Löwen német bajnokit is szombat délután rendezzék meg. A legrosszabbul persze a mannheimi gárda jött ki belőle, amely néhány órán belül a cseresorával 41–17-re, az első gárdájával pedig 27–22-re kapott ki.

Azt sem szeretném elhallgatni, hogy a médiavállalkozások szerepe is átalakulóban van, ami szintén rengeteg kihívást hordoz még magában. A korábban meglévő támogatói, illetve tulajdonosi funkciók (bizony, például a CBS 1964 és 1973 között a világ leghíresebb baseballcsapatának, a New York Yankeesnek volt a tulajdonosa) mára eltűnőben vannak, ma már a legfontosabb, hogy exkluzív sporttartalmak legyenek, lehetőleg ne csupán színes tévére… Ezt nem csupán a hagyományos csatornák gondolják így, hanem médiaóriások is bekapcsolódnak a versenybe. A Disney az ESPN+-szal jelentkezik (évi 24 ezer élő sportközvetítés az ígéret, elsősorban boksz, baseball és tenisz), az Amazon a saját platformján teniszt és NFL-t „önt ránk”, de már a Facebook is kísérletezik több országban az élő adással. Nem véletlenül, mert a sportközvetítésekben sokkal kisebb a kockázat, mint például a sorozatokban. Berobbanhat úgy valami, mint a Trónok harca, de lehet akkora bukás is, mint a Marco Polo, amelyet két évad után kegyetlenül elkaszáltak. Egy Real Madrid–FC Barcelonát viszont az idén is megnézik annyian, mint jövőre.

Az ilyen fokú érdeklődés pedig sokkal kiszámíthatóbb tervezhetőséget garantál a tulajdonosoknak, hiszen így még kevésbé lesznek kiszolgáltatottak a helyszíni nézőszámoknak. A büdzsében lévő fix pénz mértéke nő, rá­adásul a nézőkhöz köthető mozgó „változó” emelkedik (mert a profi sportágakkal kapcsolatban egyre többen érzik úgy, hogy a tévében látott hőst legalább egyszer élőben is látni kell), így több jut bérekre, illetve olyan kiegészítő tevékenységekre, amelyek bizonyos szegmensek számára szintén csalogatók. Amerikában például a cheer­leaderek korábban csak meccstartozékok voltak, ma már, nem vicc, önálló sportág a műfajuk, a stadionok és csarnokok családi szolgáltatást nyújtó komplexumokká bővültek, amelyek csak tovább növelik a rendszerbe érkező pénz mennyiségét.

Egyelőre nem látni a felfelé ívelő spirál végét, de azért nem árt óvatosnak lenni, mert a kétezres évek elején egy akkori médiaóriás, a Kirch-csoport csődje csaknem bedöntötte a sportvilágot is.