Más az élet, s más a világ, mióta Mira megszületett

Mira még nem tud beszélni, mégis százféle gyereknyelven kommunikál. Reggelente kisüt a nap a mosolyától – a szülei alig várják, hogy felébredjen, mert akkor elkezdődik a vidám, csicsergős családi reggel, amit semmiért sem cserélnének el.

Nyugodt erő, mint az apja – ezt mondja róla az édesanyja, majd hozzáteszi, valamit azért tőle is örökölt, méghozzá a makacsságát. Ha a fejébe vesz valamit, akkor annak úgy kell lennie. Ha három akadályon kell átverekednie magát célja eléréséig (például ha elhatározza, hogy elkúszik a konyháig, éppen ennyi küszöb áll az útjában), akkor annyit küzd le. Ha tízen, akkor annyit.

Ha hagyják, hogy azt csinálja, amit akar, idejében kap enni, és idejében pihenhet, akkor hangos „szava” sincs. A mamája azt mondja, ha most megígérné valaki, hogy jön még három ilyen, azt kérdezné, hova kell értük menni? Mert Mirából nem lehet elég…

Vele-miatta más lesz az idei karácsony. Michelisz Norbert bevallja, az utóbbi években inkább csak túl akart lenni az ünnepi előkészületeken, mert finoman fogalmazva sem szereti a nyüzsgést. A meghitt karácsonyérzés valahogy kezdett elveszni a lelkéből, most azonban újra felfedezi magának az ünnepet. Alig várta, hogy elmehessen karácsonyfát venni, hogy lássa a kislányát, ahogy rácsodálkozik a csillogó díszekre, a karácsonyi égőkre, amelyek meleg fénybe öltöztetik a lakást.

A Mikulás csak afféle ráhangolódás volt, de sosem felejti a ragyogó arcocskát, amellyel Mira rájuk nézett, miután odakúszott az ajándékaihoz. Mintha azt kérdezte volna: látjátok ti ezt? Ez mind az enyém. S a mosolya betöltötte az egész lakást.

Karácsonykor kérte meg Johanna kezét. Pontosabban az volt a terve, hogy karácsonykor kéri meg. Azután három nappal szenteste előtt a lány rosszkedvűen jött haza valami munkahelyi gond miatt, s ő nem akarta, hogy sokáig szomorkodjon.

Aznap volt a maják szerint a világvége napja (2012. december 21.), úgyhogy letérdelt Johanna elé, és megkérdezte, akar-e vele élni a világ végezetéig...

Annyira hirtelen jött az ötlet, hogy ideje sem maradt megnézni, vajon a jobb vagy a bal kézre kell felhúzni a gyűrűt, de abban maradtak, hogy legyen a bal. Johannának folytak a könnyei, de már nem a szomorúságtól.

Érdekes, hogy ők ketten ugyanabból a faluból, Himesházáról jöttek. A településen ezren laknak (mára mindannyian tisztában vannak a túraautó-világbajnokság minden részletével), úgyhogy Norbi és Johanna ugyanabba az általános és középiskolába járt, ugyanazon a buszon utazott, de sohasem beszélgettek egymással. Aztán Johanna Győrbe ment jogi egyetemre, Norbi pedig Pécsen tanult közgazdaságtant, úgyhogy egy kicsit ki is estek egymás látóköréből.

S hogy miként találtak egymásra?

Mindketten másképp emlékeznek.

„Norbi küldött nekem egy virtuális koktélt a közösségi oldalamon...”

„Nekem, esküszöm, más emlékeim vannak...”

„Norbi azt állítja, lájkoltam a képeit a Facebookon, amit én tagadtam, igaz, utólag az egyik barátnőm, akivel akkoriban együtt laktam, bevallotta, hogy ő lájkolgatta az én oldalamról mások fotóit.”

Mindegy is, a lényeg, hogy találkoztak. Az autóversenyző nem tudja, ez a gyönyörű és okos nő mit látott meg benne, de tudva, hogy a felesége most mennyire érdeklődik az autósport iránt, nem gondolja, hogy ez bármennyit is nyomott volna a latban.

„Amikor azt mondta, autóversenyző, azt hittem, hülyéskedik, és hogy ez csak valami hobbi a suli mellett” – mondja Johanna. – „A Formula–1-ről már hallottam, de azt sem néztem soha, sőt, ha mostanában nézi Norbi, én akkor is elalszom. Bevallom, eleinte még abban is reménykedtem, hogy Norbi egyszer majd napi nyolc órában dolgozik valahol közgazdászként. Két-három év után azonban rá kellett jönnöm, hogy ez nem fog összejönni, mert neki az autósport az élete, ez a hivatása.”

Így ismerte meg, így fogadta el.

Sohasem okozott gondot az életükben, hogy Norbi sokat utazik. Az utóbbi években, ahogy sűrűsödött a programja, úgy kellett a feleségének is hozzászoknia ahhoz, hogy egyre kevesebbet van otthon.

„Amikor láttuk, hogy ez beláthatatlan ideig így lesz, leültünk beszélgetni. Johanna elfogadta, hogy bármennyire szeretek otthon lenni, így érzem magam teljesnek és boldognak. Megbeszéltük, amíg lehetőségem van ilyen szinten művelni az autósportot, addig csinálom, hiszen sokan a fél karjukat odaadnák azért, hogy ilyen esélyt kapjanak. Nekem ez az utam, az autósporttal tudom levezetni a feszültséget, így tudom kiélni magam, így komfortos az életem. Szerencsére Johanna megértett, lehet, hogy azért, mert ő is munkamániás.”

A téli hónapokban volt is gond abból, hogy Norbi nehezen dolgozta fel, miért nincs otthon Johanna, amikor ő éppen ráér. Persze ezt csak viccesen mondja, tudta ő, pontosan tudta, hogy a feleségének is megvan a saját hivatása. Méghozzá tartalmas, értékes hivatás.

„Most otthon vagyok, és a kislányunkat nevelem, előtte azonban a Nemzeti Klímavédelmi Hatóság vezetője voltam. Jogászként leginkább az adójog érdekel, de az utóbbi időben megszerettem a klímapolitikát is. Mi elsősorban a fluortartalmú üvegházhatású gázokkal foglalkozó vállalkozók felügyeletét láttuk el, de van egy tágabb értelmezése is a hivatásunknak – az ózonréteg védelme. Hiszem, hogy a mi apró lépéseink is kellenek ahhoz, hogy hosszú távon jelentős változásokat érjünk el, s ha este úgy fekszel le, hogy tettél valamit a szebb jövőért, azért, hogy a kislányod még láthasson jegesmedvét, az nagyon jó érzés.”

Norbinak az élete az autósport, ám ahogy a fentiekből kiderül, Johanna még csak nem is szereti különösebben. Így azután bele sem ásta magát. Egymást ugratva mesélik az ebből fakadó furcsa helyzeteket.

„Olyan szintű kérdéseket tud feltenni a szezon végén, hogy miért van két verseny egy napon, meg hogy az időmérő után hogyan fordul meg a rajtrács és melyik futamon” – mondja Norbi.

„Általában csak forgatja a szemét, ha kérdezek valamit” – mosolyog Johanna.

Aztán kiegyeznek abban, hogy jól is van ez így, hiszen Michelisz életében annyira töményen van jelen az autósport, hogy ha otthon is ez lenne a téma, az rányomná bélyegét a kapcsolatukra.

„Én azért utazom el a versenyekre, hogy világot lássak, új embereket ismerjek meg, és persze kimegyek a pályára is, drukkolni Norbinak. Nagyon izgulok a futamokon, és legalább annyira fontos számomra, hogy sikerrel záruljon egy-egy versenyhétvégéje, mint a saját sikereim. Nem ismerem a szabályokat, nem tudom, rajta kívül melyik pilóta milyen autóval megy, de szerintem ez nem is fontos.”

Nem bizony, mert attól alkotnak ők ketten jó csapatot, hogy ismerik egymás minden rezdülését. Így azután, amikor Katarban, az idényzárón Michelisz autójában tönkrement a fék, és nem jutott a top tízbe az időmérőn (ezzel pedig gyakorlatilag elszálltak az esélyei, hogy megküzdjön a világbajnoki címért), Johanna puszta jelenléte is megnyugtatta. Szólniuk sem kellett egymáshoz.

„Én egyébként sem nagyon lelkizek, nincs szükségem arra, hogy vigasztaljanak, és ezt Johanna pontosan tudja. Akkor éppen a hallgatásával segített a legtöbbet. Máskor meg abban segít, hogy átnézi a szerződéseimet, és hogy tükröt tart elém. Látja, mikor értékelem magam alul vagy túl.”

„Minden további nélkül megmondom, ha valami nem jó” – vág közbe Johanna. – „Lehet, hogy utána fél óráig nem szól hozzám, de később mindig belátja, igazam volt.”

„Jó, hogy vannak az életemben olyan emberek – és Johanna ilyen –, akik ha törik, ha szakad őszintén elmondják, amit hallanom kell. Nem hagynak meg a tévhiteimben, még akkor sem, ha valóságosnak tűnnek. Ugyanakkor ez visszafelé is működik.”

Két évet éltek a fővárosban – az állandó rohanás volt, mindennap későn értek haza, ha nagyon éhesek voltak, mindig valami étteremben kötöttek ki, mert a hűtőben alig volt valami. Egy szó, mint száz, nem volt meg az otthonérzésük.

Norbi sohasem szerette ezt az életet, érezte, hogy ez nem az ő közege, és bár Johanna szakmailag ki tudott teljesedni, nagyjából egy évvel Mira születése előtt megfogalmazódott bennük, ha kisbabájuk lesz, visszaköltöznek Pécsre, a nagyszülők közelébe.


„Teljesen megváltozott az életem, hiszen míg Norbinak ugyanúgy vannak versenyei, én idehaza vagyok a picivel. Ám amikor ő is otthon van, nagyon sokat segít – az első pillanattól kezdve felkel, megeteti és tisztába teszi Mirát. És nem muszájból vagy azért, hogy a kedvemben járjon, hanem mert ez neki természetes. Hihetetlenül sok energiát ad nekünk a gyerek. Nem gondoltam, hogy ennyire lehet szeretni valakit, el sem tudtam képzelni, hogy engem a szüleim ennyire szeretnek, amíg nem lett saját gyerekem.”

Ugyanezt érzi Michelisz Norbert is, aki ha hazaér egy 16-17 órás utazás után, az első gondolata, hogy a következő etetésnél ő akar felkelni Mirához. Az első időkben sokszor előfordult, hogy amikor a kislánya sírdogált, csak nála tudott megnyugodni.

„Mira szerelmes az apjába. Úgy néz rá, hogy gyereket én még így nem láttam az apjára nézni – mondja Johanna. – A nők a rabszolgái, mi tisztába tesszük, etetjük, játszunk vele, de apa... Ő mindig a jutalom. Ő az, akire a legtöbbet mosolyog, a második helyen pedig a nagypapák állnak, számukra is van egy külön nézése.”

Hogy mi legyen belőle, ha felnő?

Boldog ember. Ez a legfontosabb.

„Azt szeretném, ha tudnék neki segíteni abban, hogy elérje a céljait” – mondja Norbi, majd kissé összerezzen, amikor felvetjük, ebben benne van az is, hogy Mira egy szép napon elé áll, és azt mondja neki: Papa, én autóversenyző akarok lenni.

Bári Dávid csapatfőnök (jobbra),
a M1RA győzelemért járó trófeája és maga Mira

Ezt nagyon, de nagyon nem szeretné. Persze ha azt látná, hogy lányának ez az élete, ha meghozna érte minden áldozatot, nyilván segítené a törekvéseiben. De őszintén szólva kevés esélyt lát arra, hogy Mira autóversenyzői babérokra törjön. Pedig ha szójáték révén is, a lánya nevét viseli csapata, a M1RA, amely az idén megnyerte a TCR-sorozatot.

„Fontos számomra, hogy Mira sportoljon, mert én gyerekkoromban nem voltam különösebben sportos srác. Persze eljártam focizni a haverokkal, mert nekik ez volt a fontos, és ha velük akartam az időt eltölteni, focizni kellett. De sosem voltam különösebben ügyes, mindig utolsónak választottak a csapatkapitányok. Az autósportot azonban mindig szerettem, s tulajdonképpen a pályafutásom kezdetén tanultam meg sportolni.”

„Már most labdázunk vele, mert én röplabdáztam, úgyhogy szeretném, ha ő is kipróbálná” – teszi hozzá Johanna. – „Ha rajtam múlik, orvos lesz, mert én hipochonder vagyok...”

Mira az első unoka, így elképesztő mennyiség jut neki az ölelésekből, puszikból – persze ettől még egyetlen kisgyereknek sem esett baja... A nagyszülők már hetekkel korábban megvettek minden ajándékot karácsonyra, aminek a szülők persze örülnek, Michelisz Norbert ugyanakkor óvatos is ezzel kapcsolatban.

„Mivel ő az első unoka, mindent megkap, és szerintem mi nem teszünk jót azzal, ha ezt még tetézzük. Úgyhogy valami apróságot tőlünk is kap, de inkább olyasmire gondoltam, mint egy kis fényképalbum, amit most talán még nem tud értékelni, de később biztosan. És ha ezt minden évben megismételjük, lesz valamije, ami mindig emlékezteti a gyerekkorára” – mondja Norbi.

„Én egy játék távirányítót azért vettem neki, mert mindig elveszi az igazit, és elkapcsolja a tévét. Egyelőre nem tévézési szándékkal, hanem csak meg akarja enni” – teszi hozzá mosolyogva Johanna.

A kedvenc játéka azért mégiscsak a „leltározás”. Az, amikor az édesapja az ölébe veszi, és együtt körbesétálnak a lakásban, benéznek minden szobába, minden szekrénybe, ellenőrzik, hogy megvan-e minden, ami előző nap még megvolt. Az egészben persze az a legjobb, hogy ezt a játékot apával lehet játszani, akinek a figyelme ilyenkor teljesen az övé.

És amikor meglátja magát a tükörben, zavartalanul eleresztheti azt a híres Mira-mosolyt, amelytől kiolvad a falban a biztosíték...