Jorge Lorenzóra kiemelkedően szép, lágy motorozási stílusa miatt is emlékezni fogunk (Fotó: AFP)

Hosszú utat járt be az egykori „nyalókás fiú”, mire a sportág egyik legelismertebb pilótájává vált. A sors nem neki osztotta a legsimulékonyabb természetet vagy a legkönnyebb élethelyzeteket, de ezek nélkül nem lenne az, akivé a szemünk előtt érett az elmúlt 18 évben. És nem lenne a sportág második legeredményesebb spanyol pilótája, akire honfitársai 11 évet vártak Alex Crivillé addig első és egyetlen királykategóriás bajnoki címe után. Igaz, mára Marc Márquez messze megelőzte, de továbbra is ő az egyetlen, aki a regnáló bajnokkal szemben eddig bajnokságot tudott nyerni. Az egójáról is híres mallorcai mindenkit meglepett a szezonzáró valenciai futamot megelőzően, amikor bejelentette visszavonulását – 32 évesen.

Saját bevallása szerint az átlagosnál szegényebb családból származik. Karrierjét az édesapjának köszönheti, aki nemcsak az anyagiakat teremtette elő fiának, miután a kis Jorge már egyévesen brümmögött a szájával, de maga építette meg neki az első motort. Sőt, ő fektette le azokat a motorozási alapokat, amelyektől Jorge azzá a motorossá vált, aki később három királykategóriás vb-címet is elnyerhetett.

A napi sok-sok órányi gyakorlás a kapcsolatukat is meghatározta, Chicho igen szigorú volt fiával, aki utólag ezt persze már nem bánja. Tízéves volt, amikor szülei elváltak, és Jorgénak választania kellett, kivel szeretne élni. Mivel az édesanyja nem nézte jó szemmel a motorozást, az édesapját választotta, csak így folytathatta a versenyzést. A világbajnokság mezőnyében már 15 évesen bemutatkozott – a 2002-es jerezi futam második napján, mert akkor érte el a minimum korhatárt, az első edzésnapot még ki kellett hagynia…

Vérbeli bajnok volt, öt vb-címet nyert nagyszerű karrierje alatt (Fotó: Hantos László)

Szponzora miatt a nyalóka folyton ott lógott a szájában, ami nem növelte a népszerűségét, de a nagyobb problémát igen korán megmutatkozó nyers stílusa jelentette. Sokan nagyképűnek tartották – bár ő azt mondja, inkább a félénkségét próbálta leplezni, sohasem gondolta magát jobbnak másoknál. Aztán megtanulta, hogyan kell kezelni a médiát, hogyan kell úgy véleményt nyilvánítani, hogy annak ne legyen negatív következménye. Tette mindezt úgy, hogy őszinte maradt – szerencsére. Őszinteségével persze később is sokszor okozott döbbenetet, például 2008-ban, amikor a MotoGP-be felkerülve, rendre hatalmasakat bukva, bevallotta, hogy bizony fél a motoron. Korábban egy versenyző sem mert volna ilyesmit bevallani.

Eközben megnyert két világbajnokságot a 250 kcm-es kategóriában, és a gyári Yamaha csapathoz kerülve nemcsak a nagy lehetőséget, de a létező legnagyobb ellenfelet is megkapta csapattársként – magát Valentino Rossit.

Amennyire jó pilóta volt, annyira nehéz karakter is, de ezzel tisztában is volt, és nem is tagadta sohasem. Gondolkodás nélkül szúrt oda ellenfeleinek, egyik legemlékezetesebb szócsatáját talán Marco Simoncellivel vívta a 2011-es Portugál Nagydíj felvezető sajtótájékoztatóján, amikor egyébként is divatos volt támadni az olaszt agresszív stílusa miatt. De ez csak az egyik oldala Jorgénak, nem véletlen, hogy rajtszámában (99) is megjelenik a kettősség motívuma. Mert a harcos én mellett az érző szív is legalább annyira jelen van. Így nem is volt kérdés, hogy ő is személyesen rója le kegyeletét Simoncelli temetésén, ahol a kihelyezett emlékkönyvbe csak ennyit írt: „Sohasem felejtelek el. Bocsáss meg, hogy veszekedtem veled.”

Ráadásul aznap az édesapja miatt is elnézést kellett kérnie, aki a helyzethez nem méltón nyilatkozott Simoncelliről. Pedig addigra Chicho és Jorge viszonya már rendeződni látszott. Kapcsolatuk 2006-ban szakadt meg, miután Jorgénak ismét választania kellett, ezúttal édesapja és akkori menedzsere között, akik teljesen különböző utat képzeltek el neki. Jorge akkor is a versenyzést jobban elősegítő utat választotta, ahogy már gyerekként is. A régi menedzser mára a múlté, édesapjával való kapcsolata pedig rendeződött.

Összesen 68 verseny után ölelhette magához a futamgyőztesnek járó trófeát (Fotó: Kovács Nikolett)

Lorenzóra nemcsak kiemelkedően szép, lágy motorozási stílusa miatt emlékezünk majd, hanem megalkuvást nem tűrő, harcos énje miatt is. Csodával határos, hogyan volt képes a 2013-as asseni futamon rajthoz állni és az ötödik helyen célba érni, mindössze 35 órával kulcscsonttörését követő műtétje után… És nem ez volt az egyetlen alkalom, 2008-ban a bal bokáját törte el, és a jobb lábán is megsérült, ennek ellenére rajthoz állt a két nappal későbbi sanghaji versenyen, és negyedik lett. A következő futamon, Le Mans-ban pedig felült a dobogóra. Szó szerint, hiszen állni és mankó nélkül járni még akkor sem tudott.

A már említett ego – ami számos versenyző mozgatórugója – vezetett oda, hogy 2016-ban elhagyta a Yamahát, amellyel három világbajnokságot is megnyert, és a Ducatihoz szerződött. Másfél nehéz év következett, és mire bizonyította, hogy igenis képes a győzelemre a vörös ördögön is, addigra Claudio Domenicali, a Ducati vezérigazgatója már hátat fordított neki, s Lorenzo a Hondánál talált utolsó menedékre.

JORGE LORENZO GUERRERO
Született: Palma de Mallorca, 1987. május 4.
Nemzetisége: spanyol
Sportága: gyorsasági motor
Csapatai: Caja Madrid Derbi Racing (125 kcm; 2002, 2003, 2004), Fortuna Honda (250 kcm; 2005), Fortuna Aprilia (250 kcm; 2006, 2007), Fiat Yamaha Team (MotoGP; 2008, 2009, 2010), Yamaha Factory Racing (MotoGP; 2011, 2012, 2013), Movistar Yamaha MotoGP (MotoGP; 2014, 2015, 2016), Ducati Team (MotoGP; 2017, 2018), Repsol Honda Team (MotoGP; 2019)
Vb-futamai száma: 297 (MotoGP: 203; 250 kcm: 48; 125 kcm: 46)
Vb-futamgyőzelmei száma: 68 (MotoGP: 47; 250 kcm: 17; 125 kcm: 4)
Rajtelsőségei száma: 69 (MotoGP: 43; 250 kcm: 23; 125 kcm: 3)
Világbajnoki címeinek száma: 5 (MotoGP: 3 – 2010, 2012, 2015; 250 kcm: 2 – 2006, 2007)

Akkor vetődött fel benne először a visszavonulás gondolata, ami elkeserítette és meg is rémítette Jorgét – még nem volt rá felkészülve. És bár a sérülésektől való félelem már befurakodott az elméjébe, a bizonyítani akarás és a versenyzés iránti vágy még győzedelmeskedett benne.

Aztán a következő fél évben felgyorsultak az események, a gerincsérülését követően a félelem minden más felett átvette a hatalmat, az erős egója felett is. Ebben a helyzetben pedig már csak egy valami jelenthetett megnyugvást – a visszavonulás. A döntést meghozni pedig talán a legnagyobb harca és egyben a legnagyobb győzelme volt.

„Én nem egy nagyszerű versenyző, hanem bajnok vagyok” – szólt az elhíresült mondása, amely Domenicali nyilatkozatára volt büszke és őszinte reakció, és amit azóta sokszor idéztek fel hol cinikusan, hol őszintén a versenytársai. Egy nagy versenyzőt veszített a sportág, egy ötszörös világbajnokot (ahogy erre sokszor emlékeztetett mindenkit), aki abban az érában tudott valamennyi nagy vetélytársával szemben győzedelmeskedni, amely olyan versenyzőket adott a MotoGP-nek, mint Valentino Rossi, Casey Stoner, Dani Pedrosa vagy Marc Márquez. Nem véletlenül avatják hivatalosan is a MotoGP legendájává jövő májusban Jerezben.

Jorge valóban különleges jelenség volt, és bár karrierje alatt sokakkal támadt konfliktusa, szinte minden korábbi és jelenlegi pályatársa hajlandó volt belemenni a „játékba”, és vállalta a statisztaszerepet Jorge hattyúdalánál, a csütörtöki valenciai sajtótájékoztatón. A spanyolnak fontos volt, hogy érezze a szeretetet és a tiszteletet, amit Valentino Rossi kivételével (aki a pályán lévő mobilklinikán nézte végig az élő közvetítést) mindenki meg is adta neki. Hogy mennyire megkönnyebbült a döntés meghozatala és bejelentése után, jól mutatta, hogy a sajtótájékoztatón jelenlévők jobban elérzékenyültek, mint ő.

Jorge azóta Balin tölti a napjait, hogy meddig, azt még ő sem tudja, hiszen csak oda vette meg a repülőjegyet. A rajongók pedig örülhetnek, hiszen folyamatosan beszámol élményeiről az Instagram-oldalán. Természetesen tipikusan „lorenzósan”.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. december 7-i lapszámában jelent meg.)