Keszthelyi-Pardi Kata a visszatérésre készül (Fotó: rallyheart.hu/ Sári Péter, Csatlós Norbert)


– Szép mankók...

És milyen ügyesen használom őket – mosolygott Keszthelyi-Pardi Kata, aki a júliusi Veszprém ralin szenvedett hatalmas balesetet pilótájával, Neukirchner Andrással. – Nemrég voltam kontrollon, a combcsontom laza három hónap után elkezdett végre összeforrni – azt mondják, a szervezetemnek az volt a legkisebb baja eddig, hogy ezzel foglalkozzon. Még egy-két hét, és talán elhagyhatom végre ezt a mankót is.

– Majdnem négy hónap után, gondolom, alig várja.
És képzelje, még így is egész gyorsan javult az állapotom. Attól kezdve, hogy lábra állhattam, körülbelül egy hétig használtam járókeretet, azután megpróbálkoztam a mankóval, és hamarosan már az sem kell. Az Achilles-inam még sajnos „szabadon van”, mert a csonton és az ínszalagokon nem tapad meg a bőr, s bár ott is elkezdett sarjadni az élőszövet, sajnos még nem fedi a teljes Achillesemet, úgyhogy azt kétnaponta kötözgetni kell. Ha végre-valahára befedi a szövet, akkor következik egy újabb bőrátültetés, és akkor leszek teljesen „újraprogramozva”.

A balesete előtt is ilyen sokat tudott az anatómiáról?
Dehogy tudtam! Az elmúlt hónapokban azonban figyeltem és tanultam – kénytelen-kelletlen kikupálódtam.

...abban a pillanatban
lángra kapott az autó

Elmondja, pontosan mi történt a Veszprém ralin?
Egy bukkanó megdobott minket. Elég gyorsan értünk oda, de hát egy ralin azért áll rajthoz az ember, hogy gyorsan menjen... Szóval a bukkanó megdobott minket, az autó keresztbe állt, és túl közel voltak a fák, nem tudtuk egyenesbe hozni a kocsit. Hála Istennek annak idején úgy tanítottak, hogy ha látod, hogy baleset lesz a vége, és rá tudsz készülni, fogd meg az övedet és húzd fel a lábaidat. Én ennek a tanításnak köszönhetem, hogy megvan mindkét lábam, és tudom is használni őket. Az autót ugyan még nem láttam, de a fényképek alapján kevés esély lett volna rá, hogy megmaradjanak a lábaim, ha nem húzom fel őket.

Egerben még minden derűs volt: Neukirchner András és Keszthelyi-Pardi Kata mosolya, valamint a kupák is ezt bizonyítják

Azért így sem úszta meg olcsón...
Oldalra csapódtak a lábaim, beszorultak a váltókarhoz. Amikor megálltunk, Bandi (Neukirchner András, a pilóta – a szerző) rögtön kérdezte, hogy mi van velem. Mondtam, hogy nem érzem a lábaimat, és beszorultam. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondtam, lángra kapott kettőnk között az autó. Bandi kiszállt, szeretett volna segíteni, de mivel neki is elég súlyos sérülései voltak, többek között csúnyán eltört a sípcsontja, szinte azon nyomban összeesett.

Hogy húzták ki?
Az ajtót nem tudtam kinyitni, de az ablakon addigra már nagyjából mellkasközépig sikerült kinyomnom magam. A srácok elkezdtek kihúzni, de látták, hogy be vagyok szorulva, féltek, hogy kárt tesznek a lábamban. Rájuk kiabáltam, hogy rántsatok ki, mert ha törik, az nem olyan nagy baj, de ha leég, akkor már nincs mit tenni.

Hogy volt ehhez lelkiereje?
Muszáj volt cselekedni, és egyébként sem éreztem fájdalmat, mert dolgozott bennem az adrenalin. Végig képben voltam, nem fájt semmim, úgyhogy láttam, ahogy Bandit elhúzzák a kocsi mellől, és ahogy húznak engem is. Kérdezgettek, hogy mi történt, válaszoltam, de amúgy csendben voltam, csak annyit éreztem, hogy basszus nagyon ég a talpam. Meg aztán úgy voltam vele, semmivel sem lesz jobb, ha nekiállok hisztizni, mert ez már így is, úgy is, megtörtént, inkább vártam, hogy jöjjön a mentő, közben meg a rescue megérkezett, és kaptam valami olyan habot az égésekre, hogy attól kezdve az sem fájt. Egy idő után persze elkezdtem érezni a töréseket, és vicces volt lenézni a lábaimra – nagyon csálén álltak. Nem tudom, látta-e a Harry Pottert, abban volt egy olyan jelenet, hogy kivarázsolták a csontot a gyerek karjából, és zselés lett az egész, lógott élettelenül. Na, nekem körülbelül így nézett ki a lábam, amelyikben eltört a combcsont.

Mi volt a mentősök első reakciója, amikor meglátták önt?

Kérdezték, mi a panaszom. Mondtam, hogy eltört mind a két bokám, a combom meg a kulcscsontom, de valószínűleg a csigolyáim épek, mert volt már ilyen sérülésem, tudom, hogy milyen az, és most ilyesmit nem érzek. Kiborultak, hogy ilyen higgadtan felsoroltam a veszteséglistát, és elkezdték levágni rólam az overallt. Akkor még nem tudtam, milyen mértékben égtem meg, úgyhogy egyetlen kérdést hajtogattam, hogy megmaradnak-e a lábaim? Mondták, hogy meg, és attól kezdve nem volt gond, mert tudtam, hogy ha hosszadalmas is lesz, de felépülök.

(Fotó: rallyheart.hu/ Sári Péter, Csatlós Norbert)


Mikor érzett először igazi fájdalmat?

A kórházban. Torkom szakadtából üvöltöttem, amikor a röntgenben átpakoltak egyik asztalról a másikra, mert a két bokámnál meg a vállam alatt fogtak meg, és bár elég jól tűröm a fájdalmat, az majdnem elviselhetetlen volt. A férjem mondta is, hogy bárcsak ő feküdne ott, erre azt válaszoltam, hogy mind jobban jártunk, hogy nem... A lényeg: négy-öt órás műtéttel helyreraktak, és az intenzíven ébredtem fel.

Az ébredés után hány órával kérdezte meg, hogy mikor ülhet vissza egy versenyautóba?
Nem voltam annyira bátor, hogy ilyen kérdéseket tegyek fel, de ugye vasárnap volt a baleset, és kedden, amikor a férjem behozta a telefont, már a veszprémi verseny eredményeit nézegettem, és azt számolgattam, van-e még esélyünk a bajnoki címre. Bandi hívott telefonon, és amikor ezt felvetettem neki, leüvöltötte a fejemet. Nem hatott meg, mert én már azt számolgattam, hogy Ózdon már ott lehetünk. Nem számítottam arra, hogy augusztus végéig Győrben leszek.

Az égések?
Igen.

Mennyire égett meg?
A két kézfejem, egy kicsit az arcom és mindkét lábam. A bal egy kicsit jobban, mert az be volt szorulva, emiatt tovább volt a tűzben. Megégett az Achillesem, érzéketlen lett, el kellett távolítani a kilencven százalékát. Ott most is van egy kétszáz forintos méretű nyílt seb, várjuk, hogy serkenjen ott az élő szövet, mert bőrt átültetni csak arra lehet. De ez már istenes a kezdetekhez képest.

Vidám lehet kétnaponta lecserélni a kötést.
Nagy szerencse, hogy nem vagyok rosszul az ilyesmitől – már egészen kisgyerek koromban is rezzenéstelen arccal néztem végig a vérvételt, és azt figyeltem, milyen érdekes, ahogy bugyog ki a karomból. Ez most egy kicsit más volt, először nem is mertem ránézni a lábamra, de aztán megembereltem magam, és azt mondtam: nehogy már ne nézzek oda!

(Fotó: rallyheart.hu/ Sári Péter, Csatlós Norbert)


Mennyi erőt adott az elképesztő szeretethullám, amely ön felé áramlott?

Rengeteget! Sohasem gondoltam, hogy ennyi ember megmozdul egy ilyen történet hallatán: a ralistársadalomban nemigen volt olyan ember, aki ne írt volna néhány szót, vagy ne üzent volna a férjemen keresztül. Mérhetetlen szeretetet és jóindulatot kaptam az emberektől, ez sokat segített abban, hogy pozitív hozzáállással tudjam végigcsinálni a rehabilitációt. Mondjuk, persze én az elejétől kezdve úgy gondoltam, egy kívülálló mindig nehezebben éli meg ezt az egészet, mint én, aki benne vagyok.

Tényleg?
Abszolút! Volt már rá példa, hogy közeli barátaink előttünk estek le az útról, és én úgy megijedtem, hogy végigsírtam az egész gyorsasági szakaszt. Ezzel szemben most tudtam, hogy jól vagyok, és próbáltam nem gondolni arra, hogy mi lett volna ha...

Terápiának is jó volt
újra raliversenyen lenni

Nem is voltak mélypontok?
Olyan igazán nagy mélypontok szerencsére nem: két hétig voltam a veszprémi kórházban, két hétig otthon. Amikor már azt hittem, hogy jól vagyok, és mentem vissza kötözésre, megállapították, hogy nem javul az égés, meg kell nézetni egy specialistával. Arra készültem, hogy gyorsan lekapják, amit kell, átültetnek egy kis bőrt, aztán mehetek is haza. De azután a specialista ránézett a lábaimra és azt mondta, hogy mindkettő „kuka”. El kellett távolítani az elhalt részeket, vákuumozni, meg minden ilyesmi, úgyhogy az egy hét kórházból öt lett... Na, akkor ott egy kicsit kiakadtam, de viszonylag gyorsan összeszedtem magam.

Persze, hiszen kellett az erő, hogy újra járni kezdjen. Igaz, ha mostantól repülőre ül, kell majd valami speciális igazolás.
No igen. A combomban is rúd, a bokám is drótozva – én tényleg élőszövet vagyok a fémvázon.

Jó, hogy ezen így tud nevetni.
Most mit csináljak? Sírhatnék is, de az nem az én stílusom.

Sokaknak példát mutatott.
Nem ez volt a tervem, de ha így van, örülök.

Keszthelyi-Pardi Kata férjével, Keszthelyi Róberttel „tért vissza” a pályára, igaz, egyelőre csak a záró autóba ült be

Mit szóltak az orvosai, amikor elmondta nekik, hogy a Mecsek ralin beül a mezőny mögötti záró autóba?
Nem mondtam el nekik, de utólag bevallhatom: terápiás jelleggel nagyon jót tett. Egy ilyen ütközés után ugyanis maradnak lelki traumák, s ez nálam sem volt másként. A pénteki napot úgy csináltam végig a férjemmel, hogy egyfolytában kapaszkodtam az ajtóba. Dagonyásak voltak a pályák, csúszkáltunk jobbra-balra, nekem meg vissza kellett rázódni. Este viszont már teljesen otthon éreztem magam, Bandi is célba ért – mert az ő fizikai állapota lehetővé tette, hogy versenyezzen –, de sajnos nem tudta megszerezni nekünk a kupát, amiért elindult. Egy különdíjat viszont kaptunk a rendezőktől. Nagyon büszke vagyok rá, hogy végigcsinálta a versenyt, és nagyon örültem, hogy a céldobogón én gurulhattam át vele. Amikor pedig végigmentünk a városon a dobogótól a szervizparkig, már semmi félelem sem volt bennem, semmi bajom sem volt a versenyautóban. Onnantól mintha elvágták volna a rossz érzést. Hiába, ez bennünk van...

Jó, de miből ered?
A sebességet már tinédzser koromban is szerettem, és éppen akkor készültem letenni a jogosítványt nagymotorra, amikor összejöttem a férjemmel. Ő már akkor ralizott, a sport révén is ismerkedtünk meg, mert abban a hotelban tartották a díjkiosztót, ahol én dolgoztam. Összejöttünk, és már az elején elmondta, hogy ő veszélyesnek tartja a motorozást, úgyhogy mi lenne, ha azt elfelejteném, cserébe viszont megnézném közelebbről a ralit.

Tett egy ígéretet,
hogy nem ül vissza...

Mert az olyan veszélytelen.
Nyilván nem, de ott nagyobb biztonságban gondolt. Még úgy is, hogy a legelső versenyemen az árokban kötöttünk ki. Nem ijedtem meg, az volt az első kérdésem a sofőrömhöz, hogy figyelj, ha visszaborítottak a nézők, ugye azért megyünk tovább...?

Sohasem volt rosszul az autóban? Sok navigátor szed gyógyszert rosszullét ellen.
Hála Istennek, nem. Ha a telefonon kezdek olvasni valamit, amelyen kisebbek a betűk, értelemszerűen többször fel kell néznem, de a navigátorfüzetbe nagyobb betűkkel írunk, attól nem vagyok rosszul.

(Fotó: rallyheart.hu/ Sári Péter, Csatlós Norbert)

Mi a szép a navigálásban?
Amikor elrajtolsz a gyorsasági szakaszon, megszűnik körülötted a világ. Csak a sofőr létezik, az autó, az út és te magad – négyen maradtok, és ennek a négy összetevőnek kell tökéletes összhangban működnie ahhoz, hogy a lehető leggyorsabban teljesítsd a pályát. Na, ez az összhang, ez jelenti számomra a rali szépségét. Meg az, hogy ahol normális ember egyes vagy kettes fokozatban fordul be, mi ott ötödik sebességi fokozatban, százhússzal. Nagyon jó érzés, amikor beérsz a célba, és látod a munkád gyümölcsét az időeredményt jelző táblán.

Hisz a szerencsében vagy a sorsban?
A nagypapámban hiszek, aki már fentről vigyáz rám, illetve abban, hogy van még dolgom idelent...

A raliban is?
Azt hiszem, igen. A Mecsek ralin már minden bajom volt, elmentem Bandival felírni a pályákat, és este már azon gondolkodtam, vajon összeforrt-e már annyira a combcsontom, hogy be tudjak ülni mellé a versenyen. Aztán persze győzött a józan ész, és a záró autóban ülve hallgattam az eredményeit. Életemben nem izgultam még annyira, mint akkor, amikor nélkülem ment.

Ez azt jelenti, hogy tervezi a visszatérést?
Tettem egy ígéretet a családomnak, hogy nem ülök vissza – ez még bent a kórházban történt, két nappal a baleset után. Most már látom, hogy felelőtlen ígéret volt, és lehet, hogy fel is oldoztatom magam alóla, mert ha én valamit eltervezek, szeretem végre is hajtani. Úgy indultunk neki az évnek, hogy szeretnénk magyar bajnokok lenni, de ha őszinte akarok lenni, én leginkább Bandival szeretnék magyar bajnok lenni, persze kérdés, hogy ő folytatja-e, mert ő is ígért ezt-azt a családjának. Meglátjuk... De hogy a versenyzés közelében maradok, az biztos.

Nem bánt meg semmit?
Nem. Főleg a Mecsek rali után éreztem ezt. Ott mindenkinek volt hozzám néhány kedves szava, mindenki odajött és érdeklődött, hogy mi újság, hogy vagyok. Örültek, hogy már mankóval közlekedem. Esküszöm, ez volt a legjobb terápia, mindennél többet ért. A ralitársadalom egy nagy család, a pályán ellenfelek vagyunk, de az életben elismerjük, kedveljük egymást.

(Fotó: rallyheart.hu/ Sári Péter, Csatlós Norbert)