Romantikus alkat vagyok, visszasírom azokat az időket, amikor egy futballcsapat mindössze három légióst alkalmazhatott. Nem a munkaerő szabad áramlása ellen vagyok, és elfogadom azt is, hogy a professzionális labdarúgás munka, így az uniós jog szerint nemzetiségre való tekintet nélkül minden lejárt szerződésű labdarúgó oda megy futballozni, ahova akar – már ha van befogadó klub, amely szerződteti és szolgálataiért ellentételezést is fizet.

Mégsem tudok jó szívvel gondolni Jean-Marc Bosmanra. Az RC Liege játékosának 1990-ben lejárt a szerződése klubjával, amely az akkori gyakorlat szerint így is pénzt kért a francia Dunkerque együttesétől. A francia egyesület sokallta az árat, és elállt az üzlettől. Bosman Liege-ben maradt, de a vezetők kirakták az első keretből, fizetését is megkurtították, a derék játékos meg elment a falig, s végül elérte, hogy lejárt szerződésű sportolókért ne lehessen pénzt kérni a klubváltáskor. Nem mellékesen az Európai Bíróság azt is kimondta, hogy a belga klub megsértette a munkaerő szabad áramlásának uniós alapokmányba foglalt jogát, és a szellem kiszabadult a palackból.

Innentől az unió országaiban nem lehetett korlátozni, hogy egy csapat hány EU-s országbeli külföldit foglalkoztat. Egyesek szerint ez soha nem látott színvonal-emelkedést és gigaüzletet jelentett a labdarúgásnak, mások viszont a régi értékek, a hagyományok tiszteletének ezzel egy idejű elvesztését konstatálták. A klubhűség elavult kifejezéssé vált, és már szinte csak szótárak elsárgult, mégis érintetlen lapjain található meg.

Az európai klubfutballban egyre csak mélyült a szakadék a nagyok és a kicsik között. A nagyok úgy gondolkodtak, a nevelést rábízzák másra, náluk háttérbe szorultak a saját akadémiáról kikerülő játékosok, mert volt és van pénz kész, éles helyzetben máshol kipróbált focistákat vásárolni. Éppen azoktól az egyesületektől, amelyek az üzlet reményében arra szakosodtak, hogy a lehető legjobb minőséget állítsák elő, és ezt rövid időre meg is „mutatják” a piacon, aztán jöhet a vásár, jöhet a licit és egy-két sikeres idény után jöhet az újratervezés is (lásd eklatáns példaként: Ajax). Ennek egy másik verziója a patinás portugál klubok gyakorlata, az olcsó, de remek képességű dél-amerikai fiatalok felkutatása, felépítése, majd busás haszonnal továbbadása a topligákba.

Eközben Közép- és Kelet-Európa csapatai másik játszótérre kerültek, ahol kisebbek a megmászható mászókák, öreg és kopott a homokozó, de azért látszik a szomszédban a csillogás és az odavezető szűk és nehéz akadályokkal teli ösvény. Meg aztán ott van a sok kellemetlen tapasztalat, hogy aki egyszer-egyszer mégis átjut a nagyok dühöngőjébe, gyorsan visszasomfordál, mert nagyon gyakran az erősebbek kiverik vagy kiutálják onnan, vagy éppen maga a nagy testvér mutat neki finoman, esetenként kedvesen fenyegetve utat visszafelé.

És a szinte szabályozás nélküli piac mindent meghatároz. Átformál eladót, vevőt, még a portékát is. Személy szerint már utálom az átigazolási időszakot. Azt hiszem, négy vagy öt internetes szurkolói csoport tagja vagyok a legnépszerűbb közösségi oldalon, és körülbelül naponta látom ötször négyféle tálalásban, hogy szeretett csapatom egyik legjobbját éppen hova fogják elsózni, pedig két éve megkapta a 10-es mezt, és kimondták róla, hogy klubikont szeretnének faragni belőle. Aztán elég volt egy rossz idény, és már úgy kínálják megvételre, mint házalók a hamis zepteres edényt. Az összegek az egekben, ahogy a játékosok egója is, a vezetők szeme előtt meg folyamatosan dollárjelek lebegnek, mert annál nincs is fontosabb, hogy az új sztár mezéből majd hányat lehet eladni szerte a világon, és mikor térül meg véglegesen a befektetés.

Közben a szurkolók alig tudják megtanulni kedvenc alakulatuk összeállítását. Az pedig már igazi kuriózum, ha a legjobbak soraiban megjelenik egy saját nevelés, aki első interjújában nem csak udvariasságból mondja, hogy gyerekkori álma volt a felnőttcsapatban szerepelni, és őszintén nyom csókot a klubcímerre.

Ez történik a nagyok játszóterén – és a szegényekén is, csak kicsiben. Az egyszerű, de kitörni vágyó pórnép a saját szabályai szerint játszik, itt a futballisták sokszor ingyen jönnek-mennek, egy próbát mindenki megér, aztán ha nem jön be, majd megy tovább. Ide jön a zacc – ahogy a szocialista időkben mondták a hátrányos helyzetűekre –, a „kisegítősök”, akiknek nincs sok esélyük vagy tehetségük a kitörésre, mégis próbát tehetnek, és jó, ha tízből egy be is válik közülük. Ha kell, lefordítom ezt „hazai” nyelvre is: ha jól megnézik a magyar NB I-es klubok kereteit, amelyek nagyon kevés kivétellel tele vannak tömve külföldiekkel, akkor talán azt látják, hogy a sokszor tíz fölötti légióskontingensekből jó, ha három a többiek fölé emelkedik a tudásával, a többiről meg azt sem tudjuk, kicsoda, és a nevét sem érdemes megjegyezni, mert néhány hónap múlva már a játszótér másik szegletében egy másik mászókánál próbálkozik majd.

És ha visszakanyarodunk az alaptételhez, ezért (is) sajnálom a „munkaerő szabad áramlását” a futballban. Ez a lehetőség ellustította a tulajdonosokat, klubvezetőket, de még talán az edzőket is, mert így könnyedén gondolhatják úgy, ha nem megfelelő minőségű a hazai áru, kapunk hasonló külföldit ingyen vagy olcsóbban a piacon, és még szabályok sem korlátozzák mennyiségi és főleg minőségi szempontok alapján. Amikor még korlátozták a légiósszámot, a kluboknak elemi érdekük volt futballistákat nevelni, mégpedig a jobb fajtából. Aki sikeres volt, annak egyrészt erős volt a csapata, a labdarúgók kötődtek az egyesülethez, a címerhez, a színekhez, a városhoz. Másrészt üzletileg sem járt rosszul senki, mert a jó magyar játékosnak mindig ára volt belföldön, és akkor még nem szaladgáltak tucatlégiósok százával a piacon. Ha három külföldit lehetett igazolni, nagyon meg kellett nézni, ki foglalja el a legfontosabb helyeket, így vésődhetett kiváló játékosként az emlékezetünkbe Oleg Sirinbekov, Muzsnay Zsolt, Zoran Kuntics, Viktor Gracsov vagy Igor Nicsenko. S bár selejtből már akkor is sok szaladgált a magyar pályákon, arányaiban mégis több volt a minőség, mint most, amikor elképedve figyelünk egy-egy siralmas magyar bajnokit, és elkeseredésünket csak fokozza, hogy a 22 játékosból 15 nem magyar.

Megértem Csányi Sándort, hogy az MLSZ májusi közgyűlésén kikelt magából és az egyesületek játékospolitikáját ostorozta, de sajnos a szövetségnek is meg van kötve a keze. Fizethet mindenféle bónuszt fiatalok játszatása után, ha a sportág sokszor nem üzleti alapon működik, akkor gyakran az érdekek sem ugyanazok. A legerősebb magyar egyesületek foggal-körömmel kapaszkodnak az európai középmezőny után, természetesen mindannyian saját stratégiájuk szerint. Néhány évvel ezelőtt még elképzelni sem tudtunk olyan költségvetést, amellyel ezek a klubok gazdálkodnak, éppen ezért rajtuk a kényszer, hogy villantsanak is valamit a nemzetközi mezőnyben. Ilyen környezetben a fiataloknak nem sok esélyük van, nincs idő a beépítésükre. Az már más kérdés, hogy az edzők nem is kapnak azonnal bevethető „alapanyagot” az utánpótlásból, vagy ha igen, nem derülhet ki, hogy az ifjonc helytállna-e, mert alig kap lehetőséget. A kör bezárul, jönnek a légiósok, hol német, hol délszláv, hol keleti ideológia szerint.

És az is igaz, manapság nagyon erősnek kell lenni, hogy valaki elérje bármelyik európai kupa csoportkörét. Sok az eszkimó és kevés a fóka, a nagyok játszóterére csak keveseket engednek be. Mondtam már, romantikus alkat vagyok, én sokkal jobban szerettem, amikor a BEK-ben még minden nemzet csak a bajnokát delegálhatta, a kupagyőztes a KEK-ben próbált szerencsét, a további egy-két élcsapatnak maradt az UEFA-kupa, és ezek a sorozatok így színvonalukban nem is nagyon maradtak el egymástól.

Az üzlet azonban mindent felülír. Ahogy a klubok is megtehetik azt, hogy bábeli zűrzavart idézzenek elő az öltözőben, a nemzetközi labdarúgást vezénylő hatalmasságok is elégedetten figyelik a nagy és a kis játszótér közötti határvonalat, és hangosan dicsérik a kettő közötti nehezen átjárható ösvényt.

Azt hiszem, Jean-Marc Bosman sem ezt akarta, de azt is elfogadom, ha igen. Nekem nem tetszik, de úgy tűnik, kénytelen leszek megszokni.