Határeset – Malonyai Péter publicisztikája

Elégedett lehet Peter Lim, sőt mondhatja: „Na, látjátok...!” Csapata, a Valencia a Bajnokok Ligájában idei első meccsén Londonban győzte le a Chelsea-t, a pályán igazolva meggyőződését, hogy a BL-nél nincs fontosabb.

A pályán tehát igazságot nyert, az öltözőben viszont aligha. Bizonyíték rá, hogy a mérkőzés előtti sajtótájékoztatón Albert Celades edző egyedül üldögélt a vezérasztalnál, játékos – hiába kötelező UEFA-előírás – nem.

A bennfentesek szerint a futballisták így tiltakoztak az ellen, hogy nem közölték velük, miért menesztették a sikeredzőt, Marcelino García Toralt. A bajnoki negyedik hely, a kupagyőzelem (a Barcelona ellen: 2–1), a BL-indulás jogának kivívása kevés volt a tulajdonosi bizalomhoz.

Pontosabban a kupagyőzelem hibádzott. Lim ugyanis még az év elején azzal bocsátotta útjára a tulajdonában állókat, hogy adják fel a kupát, kit érdekel a Copa del Rey, a Bajnokok Ligája, az már igen. Az edző – mint mondta – inkább a játékosaira és a drukkerekre hallgatott, s végül elnyerte velük a trófeát. Pim pedig sem akkor, sem azóta nem gratulált a sikerhez, ebből gondolja Marcelino, hogy itt hibázott. Leszámítva persze, hogy egyébként sem ettek egymás tenyeréből.

A szakvezetőn kívül senki sem adott magyarázatot a kiebrudalására, így tekintsük ténynek a tőle hallottakat. Én azt teszem, és újra megállapítom, mennyire torz a (futball)világ. Mennyire kuszák, logikátlanok a viszonyok, az értelemnek, de a sport, a játék szellemének is szembe mehet – a hatalom. Magunk között szólva, mit tudhat egy tulajdonos, mennyit érhet a pénz, ha a tőke felkent hatalmasaként gátlás nélkül igyekezhet lerombolni mindazt, amit a sportban szorgoskodók évtizedek alatt felépítettek.

Mert miközben minden valamirevaló sportszervezet legalább az álszentség szintjén igyekszik száműzni a sportból a csalást, a megvesztegetést, a tisztátalanságot, jön egy szingapúri úr és kerek perec kijelenti, hogy tessék félvállról (vagy még úgy se) venni a meccset, dobni például egy kupadöntőt, kit érdekel az 53 698 érdeklődő (ennyien voltak Sevillában, a Benito Villamarín Stadionban) meg a presztízs, a lényeg a Bajnokok Ligája. Mert ugyebár abban van a pénz.

A szingapúri hatalmas ráadásul még a saját logikáját is felrúg(hat)ja. A sevillai kupadöntő időpontjában ugyanis már megvolt a BL-szereplés a Valenciának, az újabb siker csak ráadás volt. Lehetett volna nagyvonalú, ám miért lett volna. Nyilván nem áll szokásában, meg szüksége sincs rá – tudják, az rendeli a nótát, aki a zenészt fizeti.

A józan ész azt diktálná, hogy e tétel igazságának azért csak van határa. Klasszikusan, a vendéglátásban például a záróra, de ez a futballban a csődöt jelenti. Addig a tulaj – megfigyeléseim szerint – azt csinál, amit akar. Élvezi, élvezheti a hatalmát. Csalóka dolog ez. Mert természetes, hogy azt tesz a pénzével, amit akar, az is elfogadható, hogy az általa tulajdonolt klub alkalmazottai lesik minden szavát, nem szívesen mondanak ellent neki, ám miközben rábólintanak mindenre, kezdheti úgy érezni, hogy nagyon ért ő ahhoz, amire áldoz. Így aztán olyan témákban is magához igyekszik ragadni a döntési jogot, amelyekhez szakembereket szerződtetett.

Akad rá példa elég, akadt nálunk is. Hogy kissé a múltba nyúljak, megesett, hogy a tulajdonos kerek perec kijelentette, hogy kit akar látni a hétvégi bajnokin a szélen. Az edző tiltakozott, de a vezetőség „meggyőzte”, hogy nem érdemes, nem számít az az egy a többi tízhez képest, a csapat jól áll, nem lehet baj. Valóban nem lett, a társaság megnyerte a bajnokságot, az edző viszont közölte, hogy elég, nem marad tovább. Hogy neki volt igaza, bizonyítja, hogy következő állomáshelyén is bajnok lett, éppen korábbi csapata előtt. Az ifjú szélső pedig nem váltotta meg a világot, NB I-es meccseinek száma tíz alatt maradt.

A közhelyeket („Mindenem a futball...”, meg „Már gyerekkoromban is...”) leszámítva nemigen derül fény arra, hogy miért is költenek jegyzett üzletemberek a futballra. Alapvetően persze, mert van pénzük (a valenciai Peter Lim a Forbes magazin szerint a 10. leggazdagabb ember Szingapúrban, nettó vagyona 2.5 milliárd dollár), s lehet, nem tudják, mit csináljanak jó dolgukban. Hétköznapi keresőként képtelen vagyok elképzelni annyi pénzt, amennyi az elitfutballban forog, de felteszem, üzletnek sem utolsó a labdarúgás. Ez lehet az egyik ok, hogy beszáll a nagy, sőt nagyon nagy tőke, de azért kell hozzá némi telhetetlenség is, hiszen a milliárdokat nem a labda közbejöttével szedte össze a legfőbb hadúr. És itt lép be a presztízs, vannak körök, ahol kifejezetten rangnak számít, ha valaki klubtulajdonos. Amelynek meccsein vendégül láthatja a vele egyívásúakat, elvégre – és ebben már biztos vagyok – a kapcsolati tőke roppant fontos (pénzen innen és túl). Ok lehet még, hogy olyan világba csöppen bele a pénz embere, ahová a (sport)tehetsége jóvoltából nem kerülhetett volna – bejáratos lesz az öltözőfolyosóra, vállon veregetheti a játékosokat, akik mosolyogva fogadják a gesztust, partnerként kezeli az edző, a vezetőség, és így tovább, és így tovább.

Talán ez az ok – a bennfentesség – a legvonzóbb, találgatom, mert ebben vannak saját tapasztalataim. Egykoron fél esztendőn át a vívószövetség elnökségi tagja voltam, lelkesen részt vettem az üléseken, hallgattam a nagy tekintélyű szakembereket, mindenki udvariasan bánt velem, tanított, tanítani igyekezett, addig-addig, míg egyszer csak úgy éreztem, hozzá kell szólnom. Éppen az volt a téma, hogyan adjunk iskolát, már meg nem mondom melyik fegyvernemben, s a gyakori elnökségi jelenlét hatására egy pillanatig elhittem, hogy értek hozzá. Szerencsére idejében kapcsoltam, néma maradtam, és képes voltam elnéző mosollyal hallgatni, amikor elmagyarázták, hogyan kell – újságot írni.

„Tudod, hogyan lehet a kákán is csomót keresni?” – kérdezte tőlem egy rádióműsorban riporter barátom, s miközben már-már filozófiai magasságokban értekeztem az akadékoskodásról, leintett és lehűtött: „Hát olcsón kell venni, és drágán eladni!” Ezek után minden tiszteletem azé, aki az egyről a kettőre tud jutni (pláne milliókban), ám – főként ha sportról van szó – az aránytalanság nem kenyerem. Mert amíg mindennapos történet, hogy a tulaj megveszi ezt, eladja azt, ha gyengén megy a csapatnak, mehet ez, elküldik azt, de ő marad a helyén. Többnyire a vezetőség is, ami egy másik mese, itt csak annyiban fontos, hogy együtt döntöttek, együtt találták alkalmasnak a menesztetteket, ám nekik a hajuk szála sem görbül, és persze a pénztárcájuk sem lesz vékonyabb.

Hogy rövidre zárjam, nem hiszek a mindenhatóságban, elvárom mindenkitől, függetlenül attól, hogy egy fillér vagy sok-sok milliárd van a zsebében, hogy a sport íratlan szabályait magáévá tegye. Az írottakat hagyjuk, mert ahol szabály van, ott kiskapu is akad elegendő, ezt jogászként nyugodtan állíthatom.

Magyarán, nem jó, hogy nincs határa a tulajdonosi önkénynek. És miközben a kivételeknek – miért éppen itt ne lennének? – ezúttal is tisztelet, igyekszem vidámabban zárni az írást.

Jó barátommal iszogattunk szülővárosában, a kisváros egyik kocsmájában. Várt bennünket otthon a felesége vacsorával, de elragadta a hév, élvezte, hogy ülünk, beszélgetünk, iszogatunk. Ő inkább többet, mint kevesebbet, de aztán kapcsolt, hogy már indulnunk kellene. A társaságunkban lévő Határ nevű úr marasztalt minket, hívott, menjünk le vele a folyópartra kuglizni, de ő csak intette a nemet, és elindultunk haza. Nem volt egyszerű menet, szükség volt a támogatásomra, de hazaértünk, ahol leült a kanapéra, és nézett maga elé. A felesége csak csóválta a fejét, nem akarta előttem legorombítani a férjét, s mindössze ennyit mondott:

– Te soha nem tudod, hol a határ...

– Én ne tudnám? – tért magához a barátom – Most ment le a partra kuglizni...

Jó, hogy néha roppant egyszerűek a dolgok.