A Real londoni haknimeccse a BEK-döntőre készülve

Vágólapra másolva!
2020.07.06. 18:42
null
Csapatkép a mérkőzés előtt, középen Puskás Ferenc mintha már menni készülne, de ő is jókedvűen néz a kamerába (Fotó: Getty Images)
Legfontosabb európai kupamérkőzése előtt egy londoni harmadosztályú klubbal vállalt furcsa világításavató meccset a Real Madrid: Puskás Ferencék 1962-es túrája sokaknak örök emlék maradt.

 

Amikor Puskás eljött a Selhurst Parkba      címmel jelent meg figyelemre méltó cikk a Jonathan Wilson futballszakíró által szerkesztett, tekintélyes angliai negyedéves folyóirat, a The Blizzard legújabb számában. A téma első olvasatra kissé meghökkentő: a terjedelmes írás az 1962. április 18-án rendezett Crystal Palace–Real Madrid barátságos mérkőzés hátterét és körülményeit mutatja be.

De miért lehet érdekes manapság egy ötvennyolc évvel ezelőtti, tét nélküli találkozó története?

Aki a mai viszonyok között értelmezi a jelenlegi Premier League- és La Liga-csapat ütközetét, aligha érzékeli a párosítás akkori abszurditását. Pedig a hatvanas évek elején az eseménynek szinte parodisztikus színezetet adott a résztvevők közötti szakadék: a Bajnokcsapatok Európa-kupája előző hat kiírásából ötöt (1956, 1957, 1958, 1959, 1960) megnyerő madridi csodacsapat a földkerekség legcsillogóbb együttesének számított, amerre megfordultak játékosai, tömegek lesték minden mozdulatukat, ezzel szemben a Crystal Palace az angol futballrendszer alsó bugyraiban szerepelt, a harmadosztályba éppen csak felkapaszkodott kis londoni klubként várta a fényesebb időket. Azok pedig éppen a spanyol csúcsvendégek érkezésével köszöntöttek be a londoni külvárosban: az 1924-ben épült Selhurst Parkban a nagy meccs alkalmával adták át hivatalosan a nem sokkal korábban felszerelt stadionreflektorokat.

A félelmetes futballcsillagok látogatásának azonban a számukra látszólag „rangon aluli” vendégeskedés ténye mellett külön pikantériát adott az időpont. A spanyol bajnokságot aranyérmesként záró Real Madrid a szokatlan haknival már az idény messze legfontosabb mérkőzésére, a május 2-ra kiírt, Benfica elleni BEK-döntőre hangolt – az amszterdami fináléig csupán egy tétmeccs szerepelt a programjában, a Király-kupa negyeddöntőjének visszavágója (április 22-én 3:1-re nyert és továbbjutott a Camp Nouban a Barcelona ellen). És még egy meglepő részlet: ha hihetünk a meccsre kiadott programfüzet köszöntőjének – és a The Blizzard-cikket jegyző Jo Harmannak –, az 1902-ben alapított királyi klub ezen a napon játszott először az angol fővárosban.

„Büszkeséggel köszöntjük a Real Madridot és kísérőit – idézte a hivatalos meccskiadvány Arthur Wait, a Crystal Palace elnöke szavait. –   Megtisztelve érezzük magunkat, miután Európa legnagyobb klubja vállalta, hogy felavatja a nagyszerű világítást, amelyet a szezon elején felszereltünk. Ez az első alkalom, hogy a Real Madrid Londonban, vagy egyáltalán Manchestertől délre pályára lép, így hát bocsássanak meg nekünk, ha mellünket kidüllesztve gondolunk arra, hogy sikerült nyélbe ütni a mérkőzést, amelynek megszervezéséhez nem kevés bátorság kellett.”

LÁMPAVERSENY AUTÓSOKNAK

Érdekes módon a Nemzeti Sport hasábjain is éppen egy világítással kapcsolatos esemény adott először témát a Crystal Palace kapcsán – még ha itt nem is a futballklubot, hanem a londoni Kristálypalotát takarta is a kifejezés. A sportlap olvasói 1909 júliusában a következő hírrel találkozhattak: „Lámpaverseny. A Royal Automobil-Club július hó 19-én a Crystal Palace-ban automobillámpa-versenyt rendez. A díjazás főfeltétele, hogy a lámpa erős fényű legyen, de ne vakítsa az embereket.”

Bár az elnök dicsekvő mondatai némi elbizakodottságról árulkodnak, kétségtelen, hogy magabiztosságának volt alapja: az akkori lehetőségeket ismerve a Real Madridot meghívni körülbelül olyan szemtelenségnek hatott a Crys-tal Palace részéről, mintha manapság mondjuk a Kazincbarcika invitálná magához a Barcelonát egy lámpaavató meccsre. Ami azt illeti, eredetileg nem is a spanyol sztárcsapatot szerette volna megnyerni ellenfélnek az 1910-ben született, gyermekkora óta a Crystal Palace bűvöletében élő klubvezér, hanem egy – utóbb udvariasan meg nem nevezett – londoni óriáscsapatot. Amíg csak arról volt szó, hogy valamennyi játékos és klubfőnök tengerparti luxusnyaralást kap viszonzásképpen, rendben haladtak is a tárgyalások, ám mihelyst a fővárosi vetélytársjelölt előállt a 3000 fontos garantált fellépési díj igényével, a hazai elnök felháborodva horgadt fel:   „Ennyiért már a Real Madridot is elhívhatjuk!”

És az indulatos felkiáltás hirtelen eszementnek tűnő tervvé érett. Noha az elnök dühös párhuzama a kasszánál már nem állta meg a helyét – a spanyoloknak végül nem 3000, hanem 10 000 fontot kellett fizetni –, anyagilag így sem járt rosszul a házigazda: az esős időjárás ellenére nézőcsúcsot jelentő 24 470 ember váltott jegyet a mérkőzésre, és a befolyó 15 000 fontnyi bevételből 3000 font haszna maradt a rendezőnek. Csak a viszonyítás kedvéért: az említett stadionvilágítás kiépítése összesen 18 000 fontot emésztett fel (a meccsen Spanyolország londoni nagykövete kapcsolta fel ünnepélyesen a fényeket), és a kandeláberek áldását nem csupán kilencven percig élvezhették a Palace-nél. Félreértés ne essék, a Real Madrid játékának utórezgései is évekig, évtizedekig érződtek még, a klubtörténelemben még mindig aranybetűs ünnepként jegyzik azt az áprilisi estét, az öregebbek ma sem felejtik akkori élményeiket.

A két csapatkapitány zászlót cserél a Selhurst Parkban, telt ház, 24 470 néző előtt
A két csapatkapitány zászlót cserél a Selhurst Parkban, telt ház, 24 470 néző előtt

„El tudja képzelni, mit jelentett az nekünk? – idézte az akkor 19 éves szurkoló, John Carter ennyi év után is eleven emlékeit a The Blizzard. –  Itt jártak az akkori legnagyobb világsztárok, már a gondolat is felvillanyozott minket, hogy élőben láthatjuk Puskás Ferencet és Alfredo Di Stéfanót. Lenyűgöző játékosok voltak! Különösen Puskás, akiről alacsony, köpcös alkata alapján nehéz lett volna megmondani, hogy futballista, mégis minden labdaérintése varázslatként hatott.”

A Real Madrid nem próbált ügyeskedni, tartalékolni, lecsalva a harmadosztályú angol csapat szurkolóinak nagy kalandját, a pályára lépő kezdő tizenegy tíz tagja a Benfica elleni BEK-döntőben is ott sorakozott kezdéskor. Di Stéfano, Puskás, Francisco Gento és a többiek pedig a pályán sem fogták vissza magukat, a Crystal Palace-drukkerek máig felsőfokú jelzőkkel beszélnek a madridiak aznapi teljesítményéről. A londoni nézősereg külön örömére ráadásul ismét saját klubjuk színeiben láthatták Johnny Byrne-t, a csapat korábbi nagy kedvencét, akit az elnök néhány héttel korábban adott el a West Ham Unitednek egy 65 ezer font értékű játékoscsere keretében azzal a kikötéssel, hogy a Real Madrid elleni világításavatóra visszatérhet. Amit mutatott, olyannyira meggyőző volt, hogy a lefújás után Miguel Munoz, a Real Madrid vezetőedzője őszinte felháborodással fogadta a hírt, amely szerint az angol csatár kimaradt az angol válogatott 1962-es világbajnokságra meghirdetett keretéből.

A maga nemében a mérkőzés eseményei is szembementek a várakozásokkal, hiszen ha végül el is maradt a csoda, nem sok híja volt: a szünetben a papírformának megfelelően már 4:1-re vezetett a Real Madrid, a Crystal Palace azonban váratlanul feltámadt a második félidőben, 4:3-ra szépített, és igen közel állt az egyenlítéshez. Puskásnak is nagy napja volt, a harmadik madridi gólt ő szerezte szabadrúgásból, az Isidro Sánchez nevéhez fűződő negyedik előtt pedig ő alakította ki csapattársának a helyzetet. Két héttel később aztán kiderült, a Puskás-gólok sem jelentenek biztosítékot a sikerre: hiába akadt belőle három is a Benfica elleni BEK-döntőn, a Guttmann Béla edző irányításával és Eusébio vezényletével játszó lisszaboni csapat 5:3-ra legyőzte a londoni külvárosban pallérozódó madridi ellenfelét.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik