Itt Rózsavölgyi István (jobbra) gratulációját fogadja Iharos Sándor 1955 nyarán, az 1500 méteren futott világcsúcsa után

 

Iharos Sándor csak 20 évesen kezdett el futni, edzője, Iglói (Ignácz) Mihály szerint addig csak „szaladgált”... A híres futó már aktív pályafutása befejezése után ezt nyilatkozta a Képes Sportnak: „Állítom, hogy az Iglói-»istálló« munkája új korszakot jelentett a világ távfutósportjában. A közös felkészülés 5-6 esztendejében a mi mesterünk összefogta és megújította az eddigi edzésmódszerek legjobb vonásait. Versenyző korában is kegyetlenül kemény ember volt, északi edzései során az ájulásig gyötörte magát.” Majd így folytatta: „Nekünk szerencsénk volt. Mindhárman laza, szálas izomzattal rendelkeztünk és olyan kitűnő ízületekkel, amelyek éveken át jól elviselték a hatalmas mennyiségű, monoton munka gyötrelmeit.”

Iharos maga mellett Rózsavölgyi Istvánt és Tábori Lászlót értette, „Náci bácsi” keze alatt világklasszis futókká fejlődtek, tény, hogy Iglói forradalmasította a hazai közép- és hosszútávfutást. Naponta kétszer, finnországi tapasztalatai alapján nem ritkán háromszor is megfuttatta tanítványait, napi átlagban négy-öt órát, 28–44 kilométert futottak. Iglói módszereit a sportvezetőség olyannyira elismerte, hogy más sportágakban példaként állította. Figyelem! Az Aranycsapat idejében felvetődött a kérdés: „Nem lehetne-e az Iglói által kidolgozott edzésrendszer alapelveit hasznosítani labdarúgóinknál?” Nem véletlenül jelent meg Iharosról 1955 végén vers a Népsportban, egyik versszakát idézzük: „Eredményét papírra vetni, / Lapban kinyomtatni nem szabad, / Mert mire a hír megjelenne, / Iharos még jobbat szalad.”

Az atlétikai szakemberek nagy várakozással tekintettek az 1956-os melbourne-i olimpia elé, közép- és hosszútávfutóinktól kiváló eredményeket vártak. Kovács „Bütyök” József 10 000 méteren, Rozsnyói Sándor 3000 méteres akadályfutásban ugyan ezüstérmet szerzett, Tábori 1500 méteren negyedikként éppen csak lemaradt a dobogóról, 5000-en ugyanő hatodik lett, sőt, ugyanezen a távon Szabó Miklós negyedikként ért célba – mégis volt hiányérzetünk, s nem csak nekünk. Az ötkarikás játékok előtt a Saturday Evening Post úgy vélte, futóink legalább három-négy aranyéremért versenyeznek. Az előrejelzés 10 000 méteren egyértelműen Iharost várta az első helyre.

Iharos Sándor Melbourne-t megelőzően részt vett az 1952-es helsinki játékokon, de 1500 méteren helyezetlenül végzett, 1960-ban Rómában 5000 méteren 14., 10 000-en 11.-ként fejezte be a versenyt. Ám az 1956-os olimpiára el sem utazott. Pedig 1956. július 15-én Szusza Ferenc válogatottbeli búcsúját, a lengyelek ellen 4:1-re megnyert futballmérkőzést követően 10 000 méteren – s közben 6 mérföldön – megjavította a világcsúcsot. Idézzük a Képes Sportot: „Káprázatosan könnyed és egyenletes futással, egymásután körözte le ellenfeleit és előnyét állandóan növelve, jóformán egyedül futva, egyszerre 12 mp-cel javította meg Zátopek elérhetetlennek tartott világrekordját, (...) egyszerre a melbourne-i olimpia 10 000 méteres futamának első számú esélyesévé lépett elő.”

Még az éppen sérült csehszlovák atléta is gratulált: „Az az érzésem, hogy Melbourne-ben Iharos 10 000 méteren fog indulni és ez a csúcs addig fog fennállni. Örülök Iharos eredményének és csodálatomat fejezem ki, hogy ebben a kedvezőtlen időszakban érte el. A nagy hosszú távú eredményekre ugyanis a tavasz, vagy az ősz sokkal alkalmasabb, mint a párás és »levegőtlen« július, amikor hősi tettnek tartom ezen a távon világcsúcsot futni. Szívből gratulálok Iharosnak, noha az én világcsúcsomat javította meg.” Iharos az olimpiát megelőző esztendőben egyéniben hatszor, váltóban egyszer javított világcsúcsot, az 1953 és 1956 közötti időszakban 11 világrekordot ért el, ebből nyolcat egyéniben.

Ezerkilencszázötvenöt decembe­rében Iglói vezetésével Iharos, Rózsavölgyi és Tábori ausztráliai edzőtáborba utazott, a kinti versenyeken Iharos kétszer is kikapott az ausztrál Dave Stephenstől, igaz, már az induláskor bokasérülés hátráltatta. December 27-én a Népsport három hónapos kényszerpihenőt jósolt a futónak, maga Iharos is aggódott, hogy a felkészülésben nem éri utol önmagát. Iglói viszont reménykedett, májusra-júniusra jó formában bízott, s 1956. július 15-én 10 000-en jött a világcsúcs. Sőt, 1955-ös teljesítményéért kiérdemelte a Helms-alapítvány 1936-ban alapított díját, a World Trophyt, amelyet Magyarországon úgy értelmeztek, hogy ez a világ legjobb sportolójának járó elismerés. Ez annyiban helytálló volt, hogy Iharos Európa legjobbjaként kapta meg, az évente átadott kitüntető címet egyébként hat régióban ítélték oda.

 

Ám a melbourne-i olimpián már nem vett részt, pedig Kuc kiváló formája és kiújuló bokasérülése ellenére esélyesként könyvelték el. Távolmaradásának legvalószínűbb oka, hogy mentálisan nem volt felkészülve. Ebben közrejátszott a forradalom, ez időszakban nem tudott rendesen edzeni, ugyanakkor rebesgették, hogy azért nem utazott el, mert szerelmét, a dobóatléta Laczó Ilonát nem nevezték az ötkarikás játékokra. Ugyan a csapat után ment Nymburkba, azt mondta, riporterként azért elutazik Melbourne-be, sőt, nem zárta ki, ha egészségi állapota engedi, rajthoz is áll az olimpián. Ám Iglói a kemény munka híveként ellenezte ezt, Iharos és trénere össze is szólalkozott, aminek következtében a futó nem repült el Ausztráliába.

Helyette Bécsbe utazott, de mentális állapotára jellemző, hogy 20 ezer schillinges tiszteletdíjért sem állt rajthoz egy 1500 méteres versenyen. Ezt követően illegálisan hazatért, majd Laczó Ilonával ismét visszament az osztrák fővárosba. Karácsony előtt már Brüsszelből üzent, hogy egybekelnek (április 11-én össze is házasodtak) és letelepednek, a Sportnak elmondta: „szívesen versenyezne Roger Moens társaságában a brüsszeli Racing Club színeiben”.

A magyar sportlap 1957. január 6-án azt is írta, hogy az olasz atlétikai szövetség képviselői felkeresték, „a középtávfutók felkészítésére Iharost szeretnék megnyerni”. Ám 1957 májusában honvágya miatt elhagyta Belgiumot. Iharos a Les Sports hasábjain mondott köszönetet a belgák vendéglátásáért. Május 30-án a vele készült interjúban elmondta: „Én is csak azt tudom mondani, amit minden hazatérő: megbántuk, hogy elhagytuk az országot. Egyre jobban hiányzott mindkettőnknek az otthon, a rokonság, az egész ország.” Idehaza megtért bárányként fogadták: „Mindig örülünk annak, ha meggondolatlanul külföldre távozott honfitársaink megbánják tettüket, és hazatérnek. (...) Reméljük, (...) Iharos Sándor hasznos, megbecsült tagja lesz a magyar sporttársadalomnak.”

A futás azonban már nem ment úgy, mint korábban. Az 1958-as stockholmi Eb-n 5000-en csupán 6. lett, s hiába volt részese 1959-ben a 4x1 mérföldes váltó tagjaként egy újabb világcsúcsnak, a római olimpián a futottak még mezőnyé­ben végzett (5000-en 10., 10 000-en 11. lett). Az 1962-es kontinensbajnokságon 5000 méteren nem jutott tovább a futamából, 1963-ban és 1964-ben nyert még kismezei csapatbajnokságot. Némileg felvillanyozta, hogy 1962-ben rajthoz állhatott – Szentgáli Lajossal, Rózsavölgyivel és a „disszidens” Táborival – amerikai fedett pályás versenyeken, de néhány dobogós helyezést leszámítva nem volt már képes kiugró eredményre.

Élete más területe sem alakult jól: noha 1963-ban a megalakuló Központi Sportiskola (KSI) atlétaedzője lett, kiemelkedően eredményes tanítványa nem volt, kilenc év után pedig elvált Laczó Ilonától. Benzinkutasként is dolgozott, de egyre inkább eluralkodott rajta a depresszió. Nem tudta feldolgozni, hogy zseninek könyvelték el, mégis kudarcot vallott a világversenyeken. Életének ebben a szakaszában már nem élt sportszerűen, továbbá érzékenyen érintette, hogy nyugdíját a létminimum alá csökkentették. Talán ennek is betudható, hogy 63 évesen agyvérzést kapott, az erkölcsi elismerés, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (!) sem javított depresszióján. Ahogyan fia, ifjabb Iharos Sándor nyilatkozott néhány évvel a legendás futó halála után: „Szép csendben feladta. (...) Tovább már nem akart küzdeni.”

IHAROS SÁNDOR NÉVJEGYE
Született: 1930. március 10., Budapest
Elhunyt: 1996. január 24., Budapest
Sportága:
atlétika, közép- és hosszútávfutó
Egyesületei: BEAC, Bp. Haladás (1948–1950), Bp. Honvéd (1950–1964)
Edzői: Iglói Mihály (1950–1956), László Sándor, Simek Ferenc (1957–1964)
Eredményei: Eb-6. (Bern, 1954, 1500 m), Eb-. (Stockholm, 1958, 5000 m), a római olimpián (1960) 11. 10 000 m-en, 14. 5000 m-en
Edző: KSI (1963–1970)
Elismerései: World Trophy, Európa legjobbjaként (1955), a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (1994)