A héten már a nyolcadik Gyulai István-emlékversenyt tartották, és ez sem lett kevésbé sikeres, mint az előzők, remek eredmények születtek, miközben telt ház tombolt Székesfehérváron, a Bregyó közi Regionális Atlétikai Központban. A téma tehát az atlétika, a sportok királynője, amely hétfőn ismét megmutatta a legszebbik arcát.

Az eredmények a Gyémánt Ligát idézték, és ha a katari magasugró, Mutaz Essza Barsim még egy milliméternyivel jobban rugaszkodik el a rekortánról, világcsúcsunk is van.

Ugyanott, ahol alig több mint egy héttel korábban a magyar országos bajnokságot rendezték. A 123. magyar országos bajnokságot. Amelynek az első napján nemcsak a hirtelen jött hideg miatt éreztem magam kellemetlenül az új és szép fehérvári létesítményben, hanem azért is, mert amikor körülnéztem, alig láttam embert magam körül. Miközben az 1500 méteres síkfutás döntője zajlott, megszámoltam: 23 néző üldögélt a főlelátón. Velem együtt. Hétfőn, a Gyulai Memorialon pedig úgy háromezren lehettek.

Óriási volt a kontraszt.

Tudom, tudom, a sztárok vonzereje, a nemzetközi verseny más kávéház. Kétségkívül. A legnagyobb tapsot azért ott is Baji Balázs kapta, aki ugye hazánk fia, nem mellesleg az előző esztendő legjobb férfi sportolójának választottuk itthon, és aki ugyanúgy elindult az ob-n is fő számában, a 110 méteres gátfutásban. Ott is jól ment neki, nagyon jól: 13.39 másodperccel idei legjobbját érte el, amit aztán a Gyulain tovább javított 13.27-re, de amíg az utóbbi viadalon ezrek ünnepelték a második helyéért, az előbbin százak sem a győzelméért. Nekem ezzel van bajom. A magyar atlétika mostohagyerekké válásával, és ez a tendencia az utóbbi évtizedben erősödött fel igazán.

Nem akarok nosztalgiázni, negyvenéves fejjel talán nem is állna jól, de még én is megéltem olyan időket, amikor a sportág honi bajnokságának rangja volt. Hogy mást ne írjak, a Nemzeti Sport, illetve akkor még Népsport az egyes versenyszámok első hat helyezettjét közölte. Most bajban lennénk, ha ehhez ragaszkodnánk, és nem állnánk meg az érmesek felsorolásánál, merthogy vannak olyan kategóriák, amelyekben alig jönnek össze ennyien, de erről majd később. Egyelőre a közönség hiányánál tartok.

Amikor a szokás szerint háromnapos (a péntek, szombat, vasárnap leosztás nem nevezhető nézőriasztónak) szabadtéri felnőtt ob idei első napjáról megjelent a tudósítás internetes oldalunkon, egy hozzászóló royaltarokk néven a következőket fogalmazta meg: „1. Túl sok a sport. 2. Túl sok új szórakozási lehetőség született a számítógépes életforma térhódítása közepette. 3. Rengeteg sport el fog tűnni… Az öttusának vége, az atlétika régóta nem érdekel senkit, a súlyemelés, a birkózás, a cselgáncs eliminálódik a brutális, gátlástalan utcai harcművészetek ösztönfelidéző szórakoztatásai mellett stb. A gyeplabda, a vívás, a kajak-kenu vagy az evezés semmilyen nézőszámot sem tud generálni. Az embereknek primitív, buta és hangos sportok (sportok?) kellenek… Szerencse, hogy a foci egy darabig még vonzani fogja őket, egészen addig, amíg nem lesz az is túl hosszú és unalmas nekik.”

Nos, nem tudok vitába szállni vele. Pedig szeretnék, főleg az atlétika kapcsán, mert a kedvenc sportágam, ezáltal a szívügyem a sportok királynője – így emlegették régen, ma meg ott tartunk, hogy hazai szinten tényleg a kutya sem kíváncsi rá. Holott alapsportágról beszélünk, talán csak az úszás ilyen még, és bár abban kétségkívül sikeresebbek vagyunk, atlétikában is akadnak sztárjaink: a súlylökő Márton Anita éppen az idén szerezte meg Magyarország első világbajnoki címét (fedett pályán), a már emlegetett Baji Balázs tavaly vb-bronzérmet nyert egy sprintszámban(!), és a legutóbbi olimpiai aranyunkig is csak 2012-ig kell visszalapoznunk az évkönyvekben (Pars Krisztián, kalapácsvetés).

Mégsem sikerül népszerűvé tenni, bár tény, manapság az úszó ob-kon sem feszül szét az uszoda az érdeklődők tömegétől.

Mivel a belépés – már régóta – ingyenes, talán csak abban lehet bízni, hogy a Gyulai Memorial sztárparádéja, sikere előbb-utóbb a hazai atlétikára is újra ráirányítja az átlagemberek figyelmét, és akkor újra lesz közönség, hangulat a belföldi versenyeken is, nem csak az edzők bekiabálásai hallatszanak, és nem csak a klubtársak, rokonok meg barátok támasztják a korlátokat a pályák körül. Ezzel együtt kicsit a honi sportági szövetség is tehetne többet legalább az országos bajnokság rangjának visszaszerzéséért, mert meggyőződésem – sőt tapasztalásom –, hogy sokan még a fehérváriak közül sem tudták azon a hétvégén, miféle jeles esemény zajlik épp a városukban. Legalább egy plakátkampány jól jönne az adott régióban, netán televíziós reklám – tudom, sokba kerül, de egy próbát megérne, és én még nem találkoztam ilyesfajta próbálkozással. Meg olyannal sem, hogy a környékbeli iskolák diákjait szervezetten kikísérnék a tanáraik atlétikát nézni, hogy testközelből lássanak élsportolókat (és igenis szempont az is, pláne manapság, hogy az atléták teste többnyire igencsak esztétikus), futó-, ugró- és dobóversenyeket, vagy legalább csak szívjanak egy kis friss levegőt internetfüggőségük közepette – mondjuk némi apró ajándékért cserébe, vagy egy élménybeszámolóért, amit megtarthatna nekik Baji Balázs, Márton Anita. Ez még pénzbe sem kerülne, és talán legjobbjaink sem tartanák elfecsérelt időnek, átéreznék jócselekedetük felelősségét, fontosságát.

Tehát maguk a versenyzők is sokat tehetnének a bajnokság rangjának visszaszerzéséért, és nemcsak a legismertebb arcok. A dolguk ott kezdődik, hogy maguk is adják meg a tiszteletet a sportág legfontosabb belföldi viadalának, első körben azzal, hogy elindulnak rajta. Mert miközben a Gyulai Memorial kapcsán az egyik beharangozóban azt lehetett olvasni, hogy „a világranglista első három helyezettje rajthoz áll női 400 gáton”, az ob-n volt olyan szám, amelyben az idei honi ranglista első négy helyezettje közül három nem indult el – történetesen a gát nélküli női 400-on. Nonszensz. Persze leginkább egzisztenciális okokra vezethető vissza, hogy a hazai atlétikából eltűnt az a réteg, amely kifejezetten a bajnokságra készül, amelynek egy naptári évben ez a fő versenye: a tömegbázist adó középmezőny. Dicső múlt ide vagy oda, manapság aki nem nagyon jó (értsd: nemzetközi szintű), felnőttkorára kikopik a sportágból, mert nem tud megélni belőle, így maradnak a válogatott versenyzők, illetve az utánpótlás-korosztályok legjobbjai, akik tudásszintben sok esetben felnőnek a legjobbak mellé, de még tanulnak, még eltartják őket a szüleik.

Ám akik úgy 25 éves korukra nem villantanak valamit olimpián, vb-n vagy legalább egy Eb-n, alig maradnak meg aktív atlétának.

Pedig az atléták iránt igenis van érdeklődés: akiknek létezik saját sportolói oldaluk a legnépszerűbb közösségi portálon, azok közül Baji Balázsnak 9298, a hosszútávfutó Papp Krisztinának 6952, Márton Anitának 4446, a maratonista Csere Gáspárnak 3356, a szintén maratonista Erdélyi-Virág Zsófiának 3307, a többpróbázó Zsivoczky-Farkas Györgyinek 1136 kedvelője van. Azt pedig, hogy az atlétika mint sportág iránt is mutatkozik itthon kíváncsiság, jelzi a Gyulai István Memorial oldal 8215, a Magyar Atlétikai Szövetség 7960, valamint a legnagyobb itthoni független ezzel a sportággal foglalkozó felület, a 100% Magyar Atlétika 7667 tagú közönsége. Nem kevés – persze mihez képest: a Magyar Úszószövetségét például 117 876 ember kedveli ugyanott.

Egyébként most is zajlik egy fontos atlétikai verseny hazánkban: az U18-as Európa-bajnokság Győrben, az Olimpiai Sportparkban. Csütörtökön kezdődött, vasárnapig tart. Még nem késő kimenni szurkolni a fiatal tehetségeinknek, mert vannak bőven. De ha nem lesz, aki megtapsolja őket, ki tudja, ilyesfajta sikerélmény, pozitív visszajelzés híján nem választanak-e inkább másik sportágat vagy egészen másfajta időtöltést akár ők, de még inkább az utánuk következők…