szalma
Ha az edzésnapló mesélni tudna… Szalma László tanítványainak is javasolja a vezetését

 

 SZALMA LÁSZLÓ
Született: 1957. október 27., Vác
Klubjai: Vasas (1970–1977), Honvéd Kun Béla SE (1977–1978), TFSE
(1978–1981)
Eredményei: fedett pályás Európa-bajnok (1978, Milánó, 783 cm; 1983, Budapest, 795 cm), fedett pályás Eb-2. (1985, Athén, 815 cm; 1986, Madrid, 824 cm; 1988, Budapest, 803 cm), fedett pályás Eb-3. (1977, San Sebastián, 778 cm), fedett pályás Eb-4. (1987, Liévin, 807 cm), olimpiai 4. (1980, Moszkva, 813 cm), vb-4. (1983, Helsinki, 812 cm), fedett pályás vb-4. (1989, Budapest, 810 cm), olimpiai 6. (1988, Szöul, 800 cm), fedett pályás vb-6. (1987, Indianapolis, 787 cm), 7x magyar bajnok (1978, 1980, 1981, 1982, 1983, 1985, 1988), szabadtéri magyar rekord (1985, 830 cm), fedett pályás magyar csúcs (1986, 824 cm), az első 8 méteren felüli magyar távolugró, az év atlétája (1980, 1985, 1988), atlétaszakedző, golfszakedző, a TF atlétikai tanszékének vezetője, a Magyar Atlétikai Szövetség alelnöke 

– Azt írják önről, hogy kiváló adottságai voltak. Mit kell ezen érteni? Az 1963-ban alapított Központi Sportiskolában a felvételi hatvanméteres síkfutásból, helyből távolugrásból és kislabdadobásból állt.
– Az utóbbi nem ment valami fényesen, de az én adottságaimat nem a KSI-ben, hanem a nagymarosi általános iskolában tesztelte Ballagó József testnevelő tanár. Mindent csináltunk, még tornaversenyen is indultam, na az a magasságom miatt nem ment, de futásban, ugrásban jobb voltam a többieknél. Talán nem véletlen, hogy 1972-ben én nyertem meg a debreceni úttörő-olimpiát.

– Adva volt, hogy a távolugrást választotta, vagy az edző személyétől is függött?
– A Vasasban Schulek Ágoston volt az edzőm, értelemszerű volt, hogy a rúdugrást is kipróbáltam, sőt háromszoros ifibajnok lettem. Trénerem a sokoldalú képzés híve volt, a sprintszámok és a távolugrás mellett gátaztam, hármast ugrottam, sőt magasat is.

– Tudatos döntés volt, hogy a Vasasban kezd atletizálni?
– Nem, inkább az volt tudatos, hogy a sportolás központi szerepet tölt be az életemben. Apám az általános iskolában látott egy hirdetést a sporttagozatos Petőfi gimnáziumról. Igen ám, csakhogy oda azt vették fel, akinek volt egyesületi ajánlása. Akkor még nem egyesületben sportoltam, de elmentünk. A gimnázium legendás tanára, Paulinyi Jenő „vizsgáztatott”, a végén azt mondta, „jöhet a gyerek”. Ez lett az úgynevezett ajánlásom. Így kerültem a Petőfibe, a gimnáziumban pedig nagyon sok Vasas-sportoló volt. A gimnáziumban padtársam volt Siska Xénia, akivel három év alatt együtt harminc bajnokságot nyertünk.

– Édesapját említette az imént, megkérdezhetem, hogy mire tanította a szülői ház vallásos nevelése?
– Hitre, szeretetre! Miért ne kérdezhetné meg?

– Napjainkban is lehet eszerint élni?
– Gyerekként jártam hittanórára, a gyökerek mélyek. Az ember próbálja úgy nevelni a gyermekeit, ahogyan őt nevelték, aztán rájön, hogy ez nem sikerül. De az értékelvűség fontos.

– Edzésnaplójának első oldalán ez állt. „Akinek nincsenek elérhetetlen céljai, az az elérhetőt sem éri el.” Mit tartalmaz egy edzésnapló?
– Mindent, ami a sporttal kapcsolatos! Schulek Ágoston nevelt rá, tizenhéttől harmincöt éves koromig vezettem. Egyébként más idézeteket is beírtam. Az úgynevezett szakmai részből jól követhető a pályafutásom, emellett rendszerességre nevel. Javaslom is a tanítványaimnak, hogy vezessenek edzésnaplót.

szalma2
 

 

– A fenti idézet még találó is, hiszen abba a korba született bele, amelyben Bob Beamon tartotta a távolugrás világrekordját 890 centivel, amit akkoriban a jövő század világrekordjának tartottak.
– Igen, ennek kapcsán fogalmazódott meg bennem a gondolat.

– Látta a tévéközvetítést a mexikóvárosi olimpiáról, amelyen Beamon ezt a fantasztikusan nagyot ugrotta?
– Nem, csak később láttam.

TOVÁBBVISZI KIVÁLÓ TANÁRAI SZELLEMISÉGÉT

– Milyen volt akkoriban a hazai atlétikai közeg? Az 1966-os budapesti Eb-ről megmaradt valami önben? Például Kalocsai Henrikről, aki hármasugrásban bronzérmes lett.
– Nem, akkor még csak kilencéves voltam, én a későbbi generációkhoz csatlakoztam, elsősorban a Vasas-sportolókhoz: a sprinter Balogh Györgyihez vagy a gerelyhajító Németh Miklóshoz. Egyik legnagyobb élményem Miki montreali olimpiai aranya. De Kalocsaival kapcsolatban van egy történetem. Már itthon is rendeztek fedett pályás versenyeket az Olimpiai Csarnokban, csakhogy nekem még nem volt cipőm a rekortánra, mert a salakra megfelelő, hosszú szögesben mégsem lehetett ugrani a műanyagon. És Schulek Ágoston Kalocsaival boltolt le egy fekete Adidast, piros csíkokkal. Ő már túl volt pályafutása zenitjén, le-legyőztem, nekem kezdetben Németh Gyulával kellett inkább megvívnom, de ő is jóval idősebb volt nálam.

– Első igazán nagy eredményét tizenkilenc évesen érte el, amikor a San Sebastián-i fedett pályás Eb-n bronzérmes lett. Ez jelentett egyfajta visszaigazolást, hogy mégis jól döntött, hogy nem más számot választott, például a rúdugrást?
– Ezt már egy korábbi eredményem is alátámasztotta, jóllehet egy évvel korábban nem kerültem a döntőbe, de tudtam, ez az én versenyszámom. Aztán tizennyolc évesen második lettem a magyar bajnokságon. Ami a rúdugrást illeti: a szám korábbi csúcstartója, Schulek Ágoston edzőmként örült volna, ha rúdugró leszek, de ő tudta a legjobban, hogy ha ráfekszünk a távolugrásra, jönnek majd az eredmények. Schulek különben remek pedagógus volt. És nem állhatom meg, hogy ne térjek ki arra, mennyire fontos a szakmai rész mellett, hogy aki a fiatalokkal foglalkozik, pedagógus legyen. Vesszőparipám, hogy a sportban a legfontosabb láncszem a testnevelő tanár, ugyanis ő tudja a diákokkal megszerettetni vagy megutáltatni a sportolást. Arról nem beszélve, hogy a jó pedagógus keze alatt nem kallódnak el a tanítványok. Én ebből a szempontból csak hálás lehetek a sorsnak, a nagymarosi általánosban Ballagó József, a Petőfiben Paulinyi Jenő, az egyesületnél Schulek Ágoston, majd Zarándi László foglalkozott velem. Ők mindkét szempontnak megfeleltek, s a TF-en végzett munkámban is ezt a szellemiséget igyekszem továbbvinni.

– Hogyan utazhatott San Sebastiánba, hiszen a katonaként elképzelhetetlen volt kijutni – az akkori szóhasználattal élve – nyugatra. Ezt a mai fiatalok fel sem tudják fogni…
– Igen, abban az időben a sorkatonai szolgálatomat töltöttem, a hódmezővásárhelyi Honvéd Kun Béla SE sportolója voltam. Az Eb előtt megjelent két elvtárs civilben, kiderült róluk, hogy tisztek, de szándékosan nem hivatalosan hívattak. Annyit kértek, figyeljek, mi történik kint, megkörnyékeznek-e nyugaton élő magyarok, aztán hazajőve meséljem el nekik.

– Szóval, susogjon…
– Nyilvánvalóan be akartak szervezni, de apám kioktatott, hogyan viselkedjek, aztán amikor visszajöttem, azt mondtam, semmi különös nem történt.

– Egy évvel később már igen, mert a milánói fedett pályás Eb-n aranyérmet szerzett. Ezzel a kontinens élmezőnyébe is beugrott?
– Tulajdonképpen igen. Emlékszem is a verseny reggelére, még sötétben indultunk el a szállodából, szuggeráltam magam, nehogy baj legyen a koncentrációmmal.

– A moszkvai olimpián esélyes volt a dobogóra? Mert negyedik helyezése azt sugallja, hogy igen.
– Pedig az a válaszom, hogy nem. Persze, jó lett volna a dobogóra állni, de finoman fogalmazva sem ezzel a teherrel álltam az ugrásokhoz. Németh Miklós, Paragi Ferenc és Mátay Andrea volt az atlétafavorit, nekem a moszkvai volt az első olimpiám. Úgy kerültem ki, hogy ugyan nem vettek számításba, de jöttek az eredmények, ezért kivittek. A többiek meg balszerencsésen versenyeztek, az én negyedik helyem nagyon jónak számított. Tanárként azt mondom a versenyzőknek, de az edzőknek is, hogy az első olimpia tulajdonképpen még a tanulási folyamat része. Teljesen más a hangulat, mint az Eb-n vagy vb-n. Emlékszem, csak kapkodtam a fejem: ezt is láttam a tévében, az mekkora klasszis a sportágában, és itt áll mellettem. Szóval, elviszi az embert a forgatag, nagyon nehéz függetlenítenie magát a hangulattól. Hogy azt ne mondjam, úgy lett felépítve a pályafutásom, hogy Moszkva még a tanulópénz része, én majd a Los Angeles-i olimpián érek fel a csúcsra.

szalmalaszlo
(Fotó: Imago)

 

– A történelem átírta a szándékot…
– A mai napig nem tudom megemészteni a történteket. Carl Lewist nem lehetett legyőzni, de akik a dobogón álltak, azokat igen. Szóval a dobogóra lett volna esélyem, de nem szoktam továbbfűzni a gondolatot, mert az a tuti, ami megtörtént, nem az, ami lehetett volna.

– Nincs abban némi ellentmondás, hogy ugyan a nagy versenyeken hozta magát, ugyanakkor nem egy viadalon éppen lecsúszott a dobogóról. A moszkvai olimpián, 1983-ban a sportág első világbajnokságán, négy évvel később a liévini fedett Eb-n és a 1989-es budapesti fedett pályás vb-n egyaránt.
– A moszkvai olimpiáról már beszéltünk, a sportág első vb-jén a második legnagyobb ugrás döntött Mike Conley és köztem, ezzel csúsztam le a dobogóról. Nekem hiányérzetem csak a hazai rendezésű vb-vel van. Látja, még most is csóválom a fejem. A szakma tényleg úgy tartotta, hogy jól koncentrálok, olyannyira, hogy az utolsó ugrásommal tudtam befolyásolni a helyezéseket. Volt olyan Európa-kupa-verseny, hogy az első öt ugrásom érvénytelen volt, mesterem, Zarándi László kis haján agyvérzést kapott, aztán hatodikra nemcsak érvényeset, de nagyot is ugrottam. De visszatérve a fedett pályás vb-hez: a hazai pályán versenyző sportolók általában élveznek apró előnyöket. Szerettük volna, ha a mezőny végén ugrom, kihasználva, hogy az utolsó kísérletemre még fel tudok pörögni. Conley akkor is elém került a dobogón – egy centivel! –, de az NSZK-beli Dietmar Haaf a sorsolás szerint utánam következett, s hiába álltam 810 centivel még a harmadik helyen, utolsóra 817-et teljesített. Talán mondanom sem kell, másként ugrik úgy valaki, ha tudja, utolsó kísérlete döntő lehet, mint úgy, hogy utolsó ugrása nem élet-halál kérdése. Hangsúlyozom, ahogyan Los Angeles-i esélyekről is azt mondtam, az a tuti, ami megtörtént, nem az, ami lehetett volna, a hazai vb-vel kapcsolatban is ezt vallom, de egy ellenfél sem tette volna szóvá, ha én ugrom a mezőny végén.

– Mi az utolsó ugrás lélektana? Nem lehet mondjuk egy közbenső kísérletre is úgy koncentrálni?
– Lehet, persze hogy lehet. Én úgy éreztem, hogy az utolsó ugrás az utolsó lehetőség, ez valahogy megacélozta a koncentrációmat, az akaratomat. Nem az van, hogy a hat kísérletből majd utolsóra ugrom a legnagyobbat, addig lébecolok. De nem véletlen, hogy azokban a versenyszámokban, amelyekben több lehetőség van, létezik egy elv, hogy elsőre vagy utolsóra különösen időzíteni kell, mert az jól „fizethet”. Ha valaki elsőre nagyot ugrik vagy dob, az ellenfeleket sokkolja, mint Németh Miklós Montrealban. Az ilyet szoktam én zsibbasztónak nevezni. Utolsóra meg azért kell nagyot ugrani, mert a többiek már nem tudnak javítani.

KISKORBAN DŐLNEK EL A NAGY DOLGOK

 A golf szerelmese lett
Szalma László a kilencvenes évek elején ismerkedett meg a golffal. A televízióban látva a sportágat azt kérdezte magától: mi ebben a nehéz? A TF Csörsz utcai pályáján tette meg az első lépéseket – pardon, ütéseket –, egykori wimbledoni bajnokunk, Taróczy Balázs is ekkoriban ismerkedett a sportággal. Szalma idővel rájött, hogy csinálni nehezebb, mint nézni, becsületére váljon, hogy ha már elhatározta, hogy a távolugrás után a golf lesz az a sportág, amelyben alkotni fog, alaposan nekifeküdt, bár kritikus volt önmagával szemben.
„Ha valaki olyan idősen kezdi el, mint én, már sohasem lesz belőle élsportoló, pláne Tiger Woods, de kitartó gyakorlással viszonylag magas szintre el lehet jutni.”
Szalma tanult a második világháború után szilenciumra ítélt sportág nagy öregjeitől, Mérey Lórándtól Madarász Lászlón és Szlávy Tiboron át Tringer Lászlóig szinte mindenkitől. Később találkozott a sportág hazai fellendítéséért tevékenykedő Damian MacPhersonnal, akinek közreműködésével meghonosították a magyarországi golfoktatást, amelynek következtében a TF-en beindulhatott az itthoni állami akkreditációs OKJ-, sőt, a PGA-képzés.

– Volt olyan is – szintén Budapesten, a 1983-as fedett pályás Eb-n –, hogy ön, aki első magyarként már jóval korábban nyolc méteren felül ugrott, 795 centivel nyert, öt centiméterrel megelőzve Pálóczi Gyulát.
– Egyszerű a válaszom, a győzelem volt a fontos, hogy kettős magyar győzelem született, az külön öröm. De a drága jó Gyula két évvel később az athéni kontinensbajnokságon visszavágott. És tudja, hogyan?

– Tudom, de ön volt ott, nem én…
– Mindketten nyolctizenötöt ugrottunk, és úgy szorultam a második helyre, hogy mivel a második legjobb kísérletünk is egyforma volt, ezért a harmadik legjobbat vették figyelembe – na, az Gyulának nagyobb volt. Ezt is szoktam mondani a TF-en, hogy minden kísérletre oda kell figyelni, mert sosem lehet tudni, mit hoz az élet.

– A korabeli felvételek tanúsága szerint az ön számára balszerencsés verseny után mégis úgy ment oda Pálóczihoz, hogy nem volt csalódott, őszintén gratulált.
– Nagyon jóban voltunk. Pesten én nyertem, Athénban ő. És mi voltunk Európa legjobbjai. Gyula végtelenül jó szándékú, aranyos gyerek volt, borzasztó, hogy már nincsen közöttünk.

– Miért nem indult a távolugrás szempontjából történelmi jelentőségű tokiói vb-n? Élőben láthatta volna Mike Powell világcsúcsát, sőt, ha döntős, egészen közelről…
– Sérült voltam 1991-ben. Az a verseny etalon, minden idők legszínvonalasabb döntője volt. És nem csak Mike Powell 895 centis ugrása miatt, Carl Lewis 868 alatt nem esett le. De milyen az élet?! Hiába produkált szinte megismételhetetlen sorozatot, a régi világcsúcs felett ért homokba, és ez is kevés volt a végső győzelemhez… Érdekes, hogy Beamon rekordja huszonhárom évet élt, Powellét pedig huszonhat éve nem tudják megjavítani.

– Az ön csúcsai még szakállasabbak: a még ma is országos rekordot érő 830 centit harminckét éve, a fedettben a 824-et harmincegy évvel ezelőtt ugrotta.
– Valahogy nem jöttek úgy össze az körülmények, hogy abból esetleg magyar csúcs szülessen. Az elmúlt hosszú időszak alatt sok tehetséges atlétában láttuk a csúcsjavítás lehetőségét. Nekem is volt több olyan tanítványom, aki fizikailag megközelítette a teszteredményeimet, sőt túl is szárnyalta gyorsaságban, ugrásban, szökdelésekben satöbbi. De más az edzésen, és más a versenyen produkálni a maximumot. És az sem mellékes, hogy fontos a sportág iránti alázat és céltudatosság. Ma sem születik kevesebb tehetséges atléta mint tíz, húsz, ötven évvel ezelőtt. Csak ma már sokkal nagyobb az elszívó erő, mint a mi időnkben, sőt az iskolai körülmények, az egyesületi rendszer is átalakult, illetve az atlétika „munkás” sportág. El kell kezdeni fiatalkorban, és végig kell járni az utat… Elvégre kiskorban dőlnek el a nagy dolgok! Ezért is nagyon fontos a testnevelő szerepe, aki felfedezi, az egyesületi edzőé, aki fel-, illetve kineveli, és a válogatott edzőé, aki kicsiszolja az arra hivatott sportolót. Nálam ez szerencsére adva volt. Persze ez mind nem sikerülhet, ha a versenyzőnél mentális hiányosságok vannak!

CSAVAROZOTT CSIGOLYA HELYETT GYÓGYTORNA

– A TF egyenes folytatása volt az életének? Így volt megtervezve, hogy a pályáról az egyetemre „ugrik”?
– A család orvosi pályára szánt, de Schulek példája iránymutató volt, ezért szinte természetesnek tűnt, hogy a főiskolát választom. Hová máshova? Itt vagyok 1977 óta – bizony már ez is jubileum.

– Török Ferenccel, az egykori középtávfutó, Török János fivérével hiánypótló könyvet írt Alkotó évtizedek címmel a TF kilencven évének atlétikai életéről. Készül hasonló a többi sportágban is?
– Ez az elődök tisztelete, s mondhatnám, hogy ez csak a kezdet, de nehéz a forrásokat előteremteni. Pedig azt vallom, hogy a hallgatóknak nemcsak biomechanikát, élettant kell oktatni, hanem stílustörténetet is, és ismerjék meg a magyar sportélet nagy alakjait. Elcsépelt, de igaz: minden a múltban gyökerezik, a jövő is.

szalma1
 

 

– Talán előbb kellett volna megkérdeznem: nyitott csigolyával születve hogyan tudott sportolni?
– Köszönöm, jól. A rendellenesség nem feltétlenül a versenyzésben, inkább az edzésmunka elvégzésében gátolt, mert sokat voltam sérült, ilyen-olyan húzódások, rándulások kísérték végig a pályafutásomat. A sérülékenységem okára akkor jöttünk rá, amikor Miltényi Márta, a sportmozgások anatómiájának pontos ismerője elkezdett vizsgálni. A röntgen alapján azt mondták az orvosok, hogy jó lesz minden, ha ide raknak egy csavart meg oda, aztán ugrálhat a gyerek, Márta inkább gyógytornát javasolt, amit azóta is végzek.

– Sportol valamit?
– A futni már nem futok, járok viszont konditerembe, golfozom, meg is fogadtam, hogy jövőre több időt töltök a pályán.

– Hogyan minősítené röviden ezt a hatvan évet?
– Rendben volt.