Megvan, hogy egy tavaszi napon 50 ezer ember a Hősök terétől a Deák térig végigfut-végiggyalogol az Andrássy úton, majd ugyanezt az utat megteszi visszafelé, és csaknem öt kilométer letudása után boldogan pihen meg a szobrok árnyékában? Őszintén megvallom, ez még nekem sincs meg, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy Kocsis Árpád fejében már megvan, és ahogyan ő fogalmazott, „megérik rá a helyzet”. Mert úgy tetszik, utcai futásban, közösségépítő mozgásban ma már nincs lehetetlen Magyarországon. Vehetem a Kocsis által vezetett Budapest Sportirodát, amely – ezen a néven – 1989-ben az első maratoniját még alig háromezer embernek rendezte meg, ma pedig a legnagyobb ilyen eseményén bőven 30 ezer feletti indulót regisztrálhat, illetve a három legjelentősebb versenyén (Telekom Vivicitta, Wizz Air-félmaratoni, Spar-maratoni) 2010 és 2015 között megduplázta az indulók számát (37-ről 74 ezerre), és az emelkedés azóta is folyamatos. De szóba hozhatom a Zelcsényi Miklós által évről évre tető alá hozott Ultrabalatont, amelynek 2007-es első „kiadásán” még csak kétszázan vettek részt, mostanra viszont az indulók létszáma már jócskán meghaladja a tízezret, úgy, hogy 2020-ra (igen, jövő májusra!) a háromtagú csapatok versenye három, a kéttagúaké pedig 58 perc alatt telt házas. A csapatversennyel kapcsolatban sem kell órákat várni majd a táblás házra.

A futás mára itthon is divat lett, része az egészségtudatos életnek, de elsősorban azért még mindig élményt és kikapcsolódást jelent. Egyre többeknek, egyre magasabb szinten. Egy kutatás szerint ma 840 ezer magyar fut heti rendszerességgel, amire azért már lehet üzletet építeni, főleg, hogy van is rá fizetőképes kereslet. Ha olyan számadatom nincs is, mint az Egyesült Államokkal kapcsolatban (csaknem két hete ugyanezen hasábokon írtam, hogy egy amerikai hobbifutó átlagos éves jövedelme 112 ezer dollár), az megvan, hogy a hazai maratonisták 66 százaléka diplomás, 92 százalékuk pedig legalább érettségizett. Leegyszerűsítve: minél magasabb az életszínvonal, annál többen futnak, annál többen preferálják a szabadidő értelmes eltöltését.

Húsz-harminc éve még senki sem beszélt erről, ma már a médiában hatalmas kultusza van a mozgásnak (és tényleg ne menjünk messzebb a Nemzeti Sport szerkesztőségénél, amely az idén is két váltót nevezett az Ultrabalatonra, illetve a munkatársak alulról jövő, belső kezdeményezéséből indult a csupasport.hu oldal), és az sem tett rosszat az ügynek, hogy a külföldről érkező multinacionális vállalatok jelentős része a munkán túl olyan vállalati kultúrát is importált, amelynek szerves részét képezi a mozgás. Egy kedves német cégvezető barátom az ennek a miértjét firtató kérdésemre csak annyit felelt: „Mein Freund, mert kell!” De vannak ennél gyakorlatiasabb okok is. Hallani olyan főnökről is, aki az első, Németországban tartott összetartásra nyugodtan elment úgy, hogy nem lesz baj, teniszezni és sört inni tud, ezzel el lehet evickélni; aztán jöttek a reggelek, jöttek a futások, ő meg utána jött haza, és edzésbe állt, mert a következő ilyen alkalommal már nem akarta megégetni magát.

„Tíz éve, egy nemzetközi konferencián hallottam először a running industry, a futóipar kifejezést. Akkor nálunk még csak a cipők, a ruhák és a szervezők voltak jelen ezen a piacon, ma már tíz időmérő cég vív gyilkos harcot, de itt vannak az egyéb technikákról gondoskodó vállalatok, a futóklubok, az online és nyomtatott futómagazinok, sőt már az edzők szegmense is megjelent. Mondhatjuk, felépült minden” – jelentette ki Kocsis Árpád. Ha ekkora az iparág, akkor özönlenek a szponzorok is, hihetnénk, de itt azért még nem tartunk. Idehaza több mint ezer futóverseny van évente (ez átlagosan húszat jelent hétvégenként!), de csak körülbelül ötvennek van olyan szponzora, amire már felkapja a fejét az ember.

A BSI fentebb említett versenyei már a nevükből adódóan is önjáróak, de az Ultrabalatonnál is ott vannak az NN-hez vagy a Toyotához hasonló cégek, ugyanakkor itt még bőven „akad levegő felfelé”. Míg nyugaton a cégek többsége úgy érzi, ha már egyszer a helyi közösség pénzét használja/elveszi, abból vissza is lehet adni, itthon ennek még nem alakult ki ilyen mélységű kultúrája.

Ugyanakkor több szponzor is felismerte már, hogy az alapösszegen túl is érdemes befektetni a viadalokba, hogy az érzést és a jelenlétet még jobban lehessen hangsúlyozni. Már én is kaptam telefonszámla mellé Vivicitta-ajánlót, a budapesti Nagykörúton ment magenta színű villamos, az óriásplakátokon az olcsó virsli helyett láthattunk futóverseny-ajánlót, sőt a Telekom immár személyre szabott videóval kedveskedik minden célba érkezőnek az általa támogatott eseményen.

Ugyanakkor szükség is van minden ilyen jellegű előrelépésre, mert a versenyek egyre inkább kimutatható mértékben járulnak hozzá más szektorok eredményei-hez, illetve magához a magyar GDP-hez is. A KPMG tanácsadó cég a BSI megbízásából még a 2015-ös évre vonatkozóan készített egy kutatást, amely kimutatta, a BSI három legnagyobb versenye 2.32 milliárd forintot tett hozzá a GDP-hez. Tavaly a 20 ezernél több külföldi látogató 70 ezernél több vendégéjszakát töltött el nálunk, ráadásul több mint 70 százalékuk öt éven belül vissza is akar térni, így nem túlzás futóturizmus kialakulásáról beszélni. A nyugati országokhoz képest a magyar viadalok még mindig az olcsó kategóriába tartoznak, mert amíg külföldön 80 euró alatt normális maratonira lehetetlen regisztrálni, itthon ez adott esetben már 40 eurónak megfelelő forintösszegért lehetséges. „Nyugati színvonal keleti áron” – elnézést a plagizálásért, de Kocsis Árpádnál jobban ezt nem tudom megfogalmazni.

Ehhez persze már profi stáb is kell, annak minden költségével együtt. A legnagyobb versenyeken 1500-1700 ember is dolgozik, de egy több kilométeres, kisebb léptékű utcai viadal (és ez nagyon fontos...) megfelelő színvonalú lebonyolításához is szükség van legalább 200-300 közreműködőre. Ekkora létszámhoz pedig kellenek a bevételek, és bizony az utóbbi időben már a profilszélesítés is. A BSI is átlépte Budapest határait, ahogyan az Ultrabalaton sem áll meg a „sima” Balaton-kerülésnél. Hiszen szervezés szempontjából futóverseny és futóverseny (sőt, brutálfutás, túrázás vagy hasonló események) között nincs különbség. Elő kell készíteni, meg kell rendezni és le kell zárni, ha nagyon sarkítani szeretnék. A kapacitást ki kell használni, ha már egyszer profitorientált szervezetekről beszélünk. A karitatív megmozdulások beleférnek, de azért a költséghatékonyság elsőrendű szempont – minden korlát dacára.

Ilyen korlát lehet a fentebb már taglalt nevezési díj és szponzori pénz, a létszám (200-300 embernek ma már nem lehet gazdaságosan rendezvényt szervezni, csak horrorisztikus indulási díj mellett), az úthasználati díj, de adott esetben a társadalom reakciója is. Előjöhetek a lezárásokkal kapcsolatos „anyák napjával” vagy az erős szabályozottsággal, de ezek a versenyek és a nagyvárosok velejárói. A stigma meg már jóval korábban ráégett az ilyen és ehhez hasonló (mint például az időközben megszűnt Red Bull Air Race) eseményekre.

Ráadásul még bőven van terjeszkedési lehetőség. Még mindig a szájpropaganda a legerősebb, de a különböző PR-kampányok is növelhetik az indulási és vásárlási kedvet, továbbá érkezhetnek a rendezőkön kívüli helyekről is segítségek. Azt például egyelőre lehetetlen számszerűsíteni, hogy Eliud Kipchoge eszement, két órán belüli maratonija mennyit tesz hozzá a szektor növekedéséhez. De az bizonyos, hogy a világ megint felkapta a fejét a futásra, adott esetben fotelnézőket is mozgásra ösztönözhet, ez olyan spirált is elindíthat, hogy belátható időn belül jöhet az „Andrássy-futás”.