Anélkül, hogy vitába szállnék a legismertebb közösségi oldal kritikusaival, jómagam sok hasznát veszem a hír-, bejegyzés-, illetve megosztásfolyamnak. Elsősorban azáltal, hogy kialakítottam magamnak egy megbízható „közreműködői” hálózatot, ők kímélnek meg a hír- és olvasmánytenger átböngészésének teljesíthetetlen feladatától. De azért is hajlamos vagyok megbocsátani a rengeteg kutyus kedvenc és konyhatündérkedés posztolását, mert időnként olyan történelmi pillanatok is szembejönnek velem, mint tegnap reggel a Usain Bolt búcsú-sajtótájékoztatóján saját kezűleg készített fényképem.

Mi tagadás, egy pillanatra elérzékenyültem. 2017 augusztusában ott ültem a londoni Olimpiai Stadion alagsori termében, hallgattam a földkerekség valaha volt leggyorsabb emberét. Az isteni Usain Bolt a végletekig emberi volt, amilyen csak az lehet, aki az út végéhez ért. Több mint fél órára teljes mértékben lekopott róla az a bohókás, kicsit infantilis gesztusrendszer, amelyből leginkább az örök márkavédjegyévé váló nyilazás-villámlás maradt meg a szurkolói emlékezetben. A sokadig sorban ültem, minden rám ragadt újságírói pofátlanság ellenére is hosszas öngyőzködésembe került, míg vettem a bátorságot, felpattantam és gyorsan megeresztettem két fotót. Semmi extra, igen szélsőséges esetben lehetne csupán megjelentetésre alkalmasnak minősíteni a felvételeket, nekem viszont örök emléknek számítanak.

Ezt a fényképet dobta fel nekem a hírfolyam, s a nosztalgia másodpercei múltán ez a fotó indított el bennem egyfajta mérlegkészítést: mi is történt a Bolt utáni két esztendőben.

Londonban az atlétikának az az óriása búcsúzott, aki a korábbi tizenkét év során gyakorlatilag új körvonalakat adott a földkerekség leggyorsabb embere fogalmának. És aki a későbbiekben sem váltotta aprópénzre mérhetetlen imázstőkéjét újabb és újabb utolsó utáni „búcsúkoncerttel”. Egyetlen bolondériájának igyekezett hódolni: megpróbált profi futballistává válni. Egy évvel ezelőtt csaknem tízezren voltak kíváncsiak bemutatkozására Gosfordban, a Central Coast Mariners színeiben, a jamaicai azonban hamar belátta, hogy ebben a sportágban messze nem elegendő a világ leggyorsabb emberének lenni. A rövid életűre sikerült ausztráliai kaland után Bolt befejezte sportolói pályafutását, azóta a civil életben, üzletemberként építgeti a jövőjét. „Jó tapasztalat volt – mondta. – Egyszerűen csak élveztem, hogy egy csapat tagja lehetek, teljesen más volt, mint az atlétika.”

De mennyire lett más nélküle a vágtaszakág? A világranglista a számok nyelvén üzeni: Dohában toronymagas aranyesélyesek nélküli világbajnokságra számíthatunk. Százméteres síkfutásban a legfőbb trónkövetelő, az amerikai Christian Coleman ugyan a többiek előtt van, a további tizenhat, az idén 10 másodperc alá kerülő sprinter – köztük a két évvel ezelőtti londoni aranyérmes, a 37 éves Justin Gatlin – közül azonban szinte bármelyik ott lehet a vb-döntőben. Kétszázon eddig tizenhárman futottak jobbat 20 másodpercnél, de itt is csak az amerikai Noah Lyles 19.50 másodperces ideje kér magának különleges figyelmet. És talán az a tény, hogy a nigériai Divine Oduduru mindkét számban a lista harmadik helyezettje, bár tapasztalat tekintetében meglehetősen gyengén áll, élete első Gyémánt Liga-versenyén futama utolsó helyén végzett. Amúgy meglehetősen nagy a szórás, mindössze az átlagéletkor van egyértelműen csökkenőben. Szóval szinte bármi előfordulhat.

Bolt kilépésével sokan – elsősorban a brit sajtó – a sportág végjátékát vizionálták. Győzelme dacára két éve a londoni asszisztencia megbélyegezte, nemkívánatosnak minősítette a kétszeres doppingvétkes, összesen tízéves „elmeszelés” után visszatérő Gatlint. Amint a hangosbemondó kiejtette a nevét, a nézőtéren éktelen füttykoncert tört ki, minden egyéb közlendőt elsöprő vehemenciával nyomott el a nép sok decibelen megnyilvánuló hangja.

Mintha a jamaicai idol neve által is fémjelzett kort búcsúztatták volna, holott a versenyistállók mögött tevékenykedő boszorkánykonyhákat épp a gladiátorteljesítmények előtt adózó emberi gyarlóság „indokolta”. A sportágba némi betekintést nyerők a színfalak mögötti suttogásokból értesülhettek zárt körű edzőtáborok létéről, amelyekbe a sztárok elvonultak a nagy világversenyek előtt, hogy aztán következhessen a csillagok háborúja. Sokáig ebben a bűvös spirálban szédült a világ atlétikája: az emberi teljesítőképesség határait feszegető eredmények, szponzorokat vonzó, pénzt hozó korszakalkotó egyéniségek, szinte megrendelésre szállított világcsúcsokkal vonzó szuperversenyek.

A legendás brit futó, Sebastian Coe által elnökölt nemzetközi szövetség megtisztulást célzó törekvéseinek őszinteségében nincs okunk kételkedni, főleg hogy maga sem rejtette véka alá: tisztában van az átmeneti periódus fonákságaival. Például azzal, hogy a „népbíróság” minden erkölcsi ítélete ellenére Gatlin londoni győzelme jogilag kifogásolhatatlan volt. Miközben a sportág konvoja mögött már ott csörömpölt a riói olimpia előtt kirobbant kenyai botrány, amelynek során az afrikai futónagyhatalom tizennyolc atlétáját tiltották el nem engedélyezett szerek használata miatt. És miután a doppingrendőrség, a WADA nem tudta tesztelni az ország versenyzőit, adott pillanatban felvetődött annak a lehetősége is, hogy Kenyát is kizárják a nagy világversenyekről. Végül csak az oroszokkal történt meg a blama, a lépés integritását azóta is vitatja a sportvilág. Annak tudatában is, hogy az oroszok eltiltása nélkül nem kevesebbet, mint az atlétika olimpiai szereplését kockáztatta volna az IAAF.

A nyolcvanas-kilencvenes évek „mohósága” után – az idő legalábbis ezt igazolta – a sportágba veszélyesen sok pénz áramlott, amelynek megszerzése ellenállhatatlan késztetést jelentett a többségnek. Ennek következtében sok versenyszámban olyan magasra került a mérce, hogy azóta is csak keveseknek sikerült megközelíteniük. Több élő világcsúcsot talán már sohasem döntenek meg a tisztulási folyamat körülményei között – tartja sok szakember. És ez önmagában nem használ az atlétikának, hiszen a sportágak közötti, egyre élesedő konkurenciaharc közepette így nehéz a figyelem középpontjában maradni. És ez a helyzet ama vonzatára is érvényes, ami a fiatalok bevonzását érinti.

Mivel a rekordok jelentős része szinte érinthetetlen, szerencsésebb lenne nem az elit felől megközelíteni a jövő tervezését. Egyvalami ugyanis nem változott: az atlétika valamennyi sportág alapja, a természetes mozgás objektív, könnyen mérhető válfaja. A szélesedő bázis pedig azt is ígéri, hogy az atlétikába belekóstoló, ezáltal értővé váló gyerek később is a sportok királynőjének udvartartásában marad.

A jelenlegi versenyrendszer rivaldafényben fürdő, mégis egyre vitatottabb irány, amellyel a nagyon szűk elit ugyan jól jár, a tömegek viszont változatlanul a perifériára szorulnak. Életközeliséget, teljesíthető, fokozatos terhelhetőséget kínálnának a kisebb, lokális versenyrendszerek, akár szomszédos államok közötti nemzetközi bajnokságok is. Ezek a viadalok úgy lennének képesek kitermelni az elitet, hogy közben sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnének az egymás elleni küzdelemre, mint a rekordok hajszolására. Párhuzamosan a tényleg csak a közvetlen csúcson lévőknek elérhető Gyémánt Liga rendszerével.

A Bolt utáni időket pedig valamiféle nosztalgikus sajgással engedhetnénk el. Valahogy úgy, ahogy egy szerettünket, akinek további sorsáról gondoskodtunk: éljen boldogan.