Az igazi világbajnok – Csinta Samu publicisztikája

CSINTA SAMUCSINTA SAMU
Vágólapra másolva!
2018.03.06. 23:31

Itt és most sporttörténeti tényfeltáró, ugyanakkor leleplező írás következik. És mi tagadás, kicsit nosztalgiázós és elengedős is, no meg önigazolós. Ránk ugyanis, akik néhány kollégával együtt szerkesztőségünk, támogatóink és a Fennvaló kegyelméből évtizedeken át jártuk az atlétikai világbajnokságokat, mindig is amolyan – hirtelen nem jut eszembe kíméletesebb minősítés – csodabogárként tekintettek a szakmában. Mert mi élvezet van abban, kérdezték, hogy egy újságírói szempontból is melós sportágba akaszkodva szaladunk a délibáb után? Hiszen a világ egyik legnagyobb sporteseménye futómezőnyében alig terem babér fehér embernek, magyarnak pedig még kevésbé.

A rúdugró Bagyula István 1991-ben saját maximuma közvetlen közelében járt. A világbajnokság előtt nem sokkal két centivel még feljebb is jutott, a Tokióban ezüstérmet jelentő 590 centi elsősorban Szergej Bubka „érinthetetlenségéhez” mérve jelentette a legtöbbet. Ínséges esztendők következtek, majd jelentkeztek a dobók, akik hosszú időn át viharok és savas kritikák özönében tartottak ernyőt a magyar atlétika fölé. Németh Zsolt 1999-es sevillai, Annus Adrián 2003-as párizsi, majd Pars Krisztián 2013-as moszkvai ezüstje úgy fényezte a magyar kalapácsvetés mundérját, hogy közben a magyar atlétika féllábasságának képzetét erősítette. Fazekas Róbert 2003-as párizsi diszkoszvetőezüstje inkább a bravúr, mintsem a meg nem szerzett arany miatti csalódás kategóriájába került, de hasonlóan voltunk a diszkoszvető Horváth Attila, a hétpróbázó Ináncsi Rita és a tízpróbázó Zsivoczky Attila vb-bronzaival is. Talán csak a szintén kalapácsvető Gécsek Tibor két harmadik helyezését, illetve Pars Krisztián 2011-es ezüstjét ízlelgettük kicsit savanykás szájízzel.

Nem volt ez másként a fedett pályás világbajnokságokkal sem, a három meglepetésbronz fölötti örömünk mellett újra és újra el kellett könyvelnünk, hogy hiába, a vb nem a mi műfajunk. És mi tagadás, hiányérzetünket csak tompította, de nem feledtette, hogy a minden versenyek „legjének” tekintett olimpiai mozgalom több mint száz esztendeje alatt tíz magyar is a világ tetejére jutott.

Egészen addig, amíg a súlylökő Márton Anita fel nem lépett a birminghami pódium felső fokára. Úgy örültem neki, hogy csak hajnaltájt sikerült elaludnom. Mindenekelőtt azért, mert olyan ember oszlatta szét az átkot, amilyenért a népmesék hősei is tűvé teszik a fél világot, annak kunyhóit, elvarázsolt kastélyait: emberi, közvetlen, akit sohasem éreztem túlzásokba esni, akitől egyetlen, ellenfeleket becsmérlő szót sem hallottam, ugyanakkor nem fél nevén nevezni, ha furcsaságot, esztelenséget, becstelenséget észlel. Akinek egyetlen mondatán sem kellett felkapnom a fejem, mint annyiszor, ha egy beszélgetőtárstól idegen, másoktól kölcsönzött, maníros mondandó bizsergette kellemetlenül a gerincem tájékát.

És aki a győzelmével azt is lehetővé tette, hogy elmondhassuk néhányunk féltve, de büszkén őrzött titkát. Ami részben talán megmagyarázza sokak számára érthetetlen zarándoklásunkat a világ atlétikájának különböző „búcsújáró” helyeire, ahová lelkünk bársonyaiba csomagolva vittük magunkkal a stafétabotot: a világbajnoki címet.

Athén akkor már túl volt a kiheverhetetlen csalódáson, a centenáriumi olimpia elrablásán, Atlantának ítélésén. A szívsebek begyógyulását természetesen nagyban segítette a fű alatti egyezmény, amellyel a 2004-es játékok rendezési jogát a görög fővárosnak ígérték, de akkor, 1997 augusztusában még semmit sem akartak a véletlenre bízni a hellének. Az atlétikai vb-t szinte az egy hónappal később esedékes döntéshozó NOB-ülésnek címezve rendezték, és olyan kényeztetésben aligha volt része újságírónak, mint Athénban. Az olimpiai uszodában berendezett sajtóközpont lukulluszi hívságai között például mindössze egy kérdés fölött volt kénytelen tépelődni a tudósító: a medence egyik végén lévő grillbázistól lassú körbeséta árán jut el a túlsó oldalon lévő italos és desszertpultig, vagy valahogy „átissza” magát a medence túlsó partjára, mint – Peterdi Pállal szólva – Jankó, a vízihuszár. Mi tagadás, akadt olyan kolléga, aki gyakorlatilag ki sem tette a lábát az uszodából, tíz napon át a hatalmas képernyőkön figyelte, mi történik a kétszáz méterre lévő Olimpiai Stadionban.

Ilyen körülmények között született meg a magyar atlétika ténylegesen első aranya. Mert természetesen kötelességünknek tartottuk benevezni az újságírók világbajnokságára. A csapat négy tagjának egyenként kellett teljesítenie a súlylökés, a helyből távolugrás, a magasugrás, illetve a 4×100 méteres váltófutás támasztotta feladatokat. Az sem volt utolsó provokáció, hogy az egyik sörgyártó – talán nemcsak reklámszlogenje révén a világ legjobb söre – rendezte a versenyt, és honorálta a majdani dobogósokat, de bennünket elsősorban a magyar atlétika méltó képviseletének imperativusa, az átok megtörésének kötelessége vezérelt. A Magyar Rádiót képviselő Marik Balázs, a Magyar Nemzet újságírója, Erdei Tamás, a szabadúszó fotós Zádor Péter és a Magyar Hírlap képviseletében e sorok írója állt a világ és a verseny nyugalmazott klasszisok (a kétszeres brit olimpiai bajnok tízpróbázó, Daley Thompson; az olimpiai és világbajnok, világcsúcstartó amerikai vágtázó, Leroy Burrell és mások) alkotta zsűrije elé.

Mi meg mertünk nagyot álmodni, főleg hogy az első indulónk a részben még aktív atlétának számító Marik Balázs volt. Mindenekelőtt neki köszönhetően magabiztosan gyűjtögettük a pontokat, s már csak egy biztonságos váltófutás kellett a történelmi győzelemhez. Történetünk a nagy tettek kötelező drámai elemét is felvonultatta: a külső pályán haladó váltónk második kanyarfutója előtt ugyanis hirtelen kinyílt az Olimpiai Stadion reklámkerítésének egyik kijárati kapuja. Zádor Péter azonban magyaros helyzetfelismeréssel megoldotta a helyzetet, gyors pályaváltással, majd visszaváltással adta át a botot, én meg befutóként bezsebelhettem Leroy Burrell elismerését, aki feltartott hüvelykujjal és „Well done!” felkiáltással honorálta a látványos, de amúgy teljesen fölösleges mellbedobásomat. Egyetlen területen nem sikerült méltó módon teljesítenünk: a sört tartalmazó dobozokból kiépített dobogó legmagasabb fokának csak töredékét sikerült elfogyasztanunk, pedig tényleg minden tőlünk telhetőt megtettünk a haza méltó képviselete érdekében. Aztán csak bámultuk, hogy a második helyezett oroszokba mekkora befogadóképesség, no meg a maradék flottul történő elszállításához szükséges logisztikai érzék szorult.

E győzelem dicsőségét és terhét hordoztuk magunkban 2018. március 2-ig, amikor Márton Anita végre átvette tőlünk az örökséget. A legjobb helyen van nála, akit a világ ugyan már a 2014-es sopoti fedett pályás világbajnokságon szerzett hatodik helye után felfedezett, de a magyar sportközvélemény kicsit később. Hiába, ahhoz már dobogóközelibb eredmények kellettek, de hát ilyenek vagyunk mi, magyarok. És általa az atlétika egyik hamupipőkeszámaként kezelt súlylökés is a topversenyek közé emelkedett. A bronzot termő riói olimpiát, majd az ezüstöt hozó londoni világbajnokságot követően egyre többen fedezték fel, milyen izgalmas tud lenni a súlylökés, amelynek egyik legfőbb jellemzője, hogy odaáll Márton Anita, és utolsóra minden korábbinál messzebbre röpíti a golyót.

Ch. Gáll András kollégám élménybeszámolója óta tudhatjuk, Anita londoni ezüstje miként változtatta egy budai kocsma közönségét a versenyszám felkent szakértőjévé, holott fél órával előtte talán megkülönböztetni sem tudta a súlylökést a diszkoszvetéstől. Az eset egybevág Anita azon hitvallásával, hogy ma, amikor egyre több sporteseményt legfeljebb a tévében néznek meg az emberek, ott kell őket elkapni, ahol épp fagylaltozik a család.

Mert egy igazi világbajnok már „hittérítőnek” is számít.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik