Az eső fosztotta meg az olimpiai éremtől a legjobb magyar magasugrót

Benne volt az olimpiai érem, ezt mindenki tudta, ő maga is.

A hetvenes években Major István volt a magyar magasugrás kiemelkedő, nemzetközileg is magasan jegyzett generációjának egyik vezéralakja, aki Európában elsőként vette át sikeresen azt a technikát, amellyel az amerikai Dick Fosbury 1968-ban a mexikóvárosi olimpián megnyerte az aranyérmet, és forradalmasította a versenyszámot.

Ma már mindenki az 1968-ban bemutatott Fosbury-floppal ugrik, de akkoriban nem volt könnyű a hasmánt technikáról homlokegyenest más mozgásformára váltani, nem is elsősorban azért, mert az új technikát évekig kell gyakorolni, mire automatizmussá válik, pláne ha az ember le akarja győzni vele a világot. Sokkal inkább azért, mert a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején nemhogy internet, élő közvetítéssel kísért atlétikai versenysorozat sem volt, a keleti és nyugati blokk között felhúzott vasfüggönyön minimális információ szivárgott át. Major István fantáziáját azonban annyira felcsigázta az új technika híre, hogy edzőjével, Noszály Sándorral kitartóan nézte az 1968-as olimpia televíziós közvetítéseit, és amikor a férfi magasugrásra került sor, Major kezébe vette a fényképezőgépét, és Fosbury ugrásainál buzgón kattintgatni kezdett, majd az így nyert képek segítségével próbálta megtanulni az amerikai atléta módszerét.

A MAJOR-TECHNIKA

Mivel itthon nem volt olyan szakember, aki ismerte volna az új stílust, Major magától igyekezett elsajátítani, emiatt a kivitelezése nem is lett ugyanolyan, mint Fosburyé. Vagyis bátran beszélhetünk Major-technikáról vagy Major-variánsról, amely hasonlított ugyan az eredetire, mégis egyedi volt. Major egyébként csak akkor mutatta be az edzőjének, amikor már a 210 centi feletti ugrásoknál tartott. Magyar­országon csak azután kezdték komolyan venni a flopot, amikor Major először ugrott vele országos csúcsot – amelyet 1969 és 1973 között még kilencszer javított meg, s végül 224 centiméterig jutott, amit öt éven át senki sem tudott felülmúlni.

Abban az időben a magasugrók egy része felemás cipőben versenyzett, hiszen az ugrócipőket eleve így tervezték – csak az ugró lábra húztak speciá­lisan kialakított, emelt talpú szöges cipőt. Bár a Budapesti Honvéd atlétája excentrikus figura volt, ugrásait pontosan, tudatosan megtervezte, ezért – és ez már nem volt annyira megszokott – csak az ugró lábára húzott szögest, a másikra semmit, hogy egy grammnyi pluszsúly se legyen rajta lendítésnél. Ezt edzőjétől leste el: Noszály Sándor is kiemelkedő magasugró volt, első magyarként jutott át a 210 centin, a hatvanas években négyszer nyert országos bajnokságot, tizenharmadik lett az 1960-as római olimpián (két gyerekéből, Sándorból és Andreából kiváló teniszező vált). A félig mezítlábas ugrás világszinten sem volt gyakori, de Majort az eredményei igazolták.

NEM ELÉG EGY SZÖGES

Olyan hazai riválisok mellett, mint Kelemen Endre, Szepesi Ádám, Tihanyi József és Széles István, hatszor nyert országos bajnoki címet, első szabadtéri Európa-bajnokságán, 1969-ben Athénban, húszévesen az ötödik helyet szerezte meg 214 centivel, ami egyébként a második legjobb eredmény volt a versenyen, a szovjet Valentyin Gavrilov 217-tel nyert.

Két év múlva Szófiában ő lett Magyarország első fedett pályás Európa-bajnoka 217 centis eredménnyel, címét egy év múlva Grenoble-ban (224 cm) és újabb egy év elteltével Rotterdamban (220 cm) is megvédte. Azóta is ő a magyar atlétika egyetlen háromszoros fedett pályás kontinensbajnoka, és ha lett volna akkoriban fedett pályás világbajnokság, minden bizonnyal azon is érmet szerez. Tíz éven keresztül szerepelt a magyar válogatottban, háromszor választották meg az év atlétájának, és ezen a ponton felvetődik a kérdés: mi a helyzet az olimpiával?

Major István kétszer szerepelt ötkarikás játékokon, 1972-ben Münchenben hatodik, 1976-ban Montrealban huszonnegyedik lett. Esélye az olimpiai éremre 1972-ben lett volna, de a nyugatnémet városban a verseny idején esett az eső, Major teljesítményét pedig az időjárási körülmények alapvetően befolyásolták. (Ilyenkor csak széttárta karjait és kinézett a lelátón ülő sportvezetőkre, hogy sajnos ez nem az ő versenye lesz...) Normális esetben az eső nem lehetett volna kifogás, hiszen mind a tizenkilenc ugró hasonló feltételekkel versenyzett Münchenben, de a fedett pályán bármikor nyugodtan használható mezítlábas stílus visszaütött – a lehető legrosszabbkor.

Szabadtéren és esőben ugyanis óriási hátrányt jelentett, hogy Majornak csak az egyik lábán volt szöges cipő, a másikat letéve viszont bármikor elcsúszhatott. A 215 centit ugyan elsőre átvitte, a 218-ra azonban mindhárom kísérlete érvénytelen volt, így Münchenben a hatodik helyen végzett a kanadai John Beers társaságában. Az is óriási hátrányt jelentett neki, hogy akkoriban a döntő rögtön a selejtező utáni napon következett, ő pedig annyit kiadott magából egy verseny alatt, hogy nem tudta egy nap alatt újra összeszedni az erejét. Egyik hazai riválisa, Szepesi Ádám meg is előzte, 218 centivel ötödik lett, az olimpiai arany a szovjet/észt Jüri Tarmaké lett 223 centivel, így nem túlzás azt állítani, hogy ideális körülmények között Majornak lett volna esélye az olimpiai éremre.

ÚJ ÉLET KANADÁBAN

Tíz évvel később fejezte be a sportolást, s ezután Kanadába emigrált. Bár edzőként dolgozott a torontói York Egyetemen, nem tudta abbahagyni a versenyzést sem, 1990-ben megnyerte a negyven év felettiek veterán Európa-bajnokságát 207 centivel, 2002-ben pedig kanadai rekordot állított fel az ötvenöt év felettiek kategóriájában 185 centis ugrással. Sokáig haza akart költözni Magyarországra, de mivel három gyereke, fia és két lánya is kint tanult és kezdte el az életét, idővel lemondott erről a tervéről. 2013-ban látogatott haza utoljára.

Öt évvel ezelőtt egy tavaszi reggelen háromnapos erdei túrára indult a fiával, és miközben sétáltak, egyszer csak felkiáltott: elájulok! Major Nimród elmesélte a Digi Sportnak, hogy édesapja az erdei ösvényen összeesett és meghalt, hiába próbálta újraéleszteni, már nem tudta. Major István, a magyar atlétika legendás alakja, 2014. május 5-én 64 éves korában tragikus hirtelenséggel távozott az élők sorából.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. július 20-i lapszámában jelent meg.)