Fotó: Tumbász Hédi

 

KULCSÁR GERGELY – A magyar küldöttség zászlaját – ahogy négy évvel korábban, Tokióban – a mexikóvárosi megnyitóünnepségen Kulcsár Gergely vitte, az akkor már 34 éves gerelyhajító a harmadik, utolsó olimpiájára készült. Később aztán a 12. országos bajnoki címe átírta a forgatókönyvet.

 
Öttusa: „Ha a betont kiöntötték, és megköt, csinálhatsz bármit a simítókanállal”
Evezés: 1968-ban elindult a stopper, azóta semmi
Vívás: Kulcsár Győző megjárta a hadak útját, de főszereplő lett Mexikóvárosban
Labdarúgás: amikor még címvédőként hoztuk a „kötelező” olimpiai aranyat
Atlétika: felcsillant az olimpiai arany lehetősége, de ezüst lett belőle
Birkózás: az abonyi Ramszesz Mexikóban ért a csúcsra
Kajak-kenu: Hesz Mihály 1968-as olimpiai aranyának titka

– Mi jut eszébe elsőként az 1968-as mexikói olimpiáról?
– Maga a verseny, hogy a 87.06 méteres egyéni csúcsommal az utolsó sorozatig vezettem, akkor azonban a szovjet Janisz Luszisz és a finn Jorma Kinnunen is túldobott, így lettem harmadik. És az is eszembe jut, hogy tudomásom szerint a magyar atléták sohasem szerepeltek olyan jól olimpián, mint akkor.

A NEHEZEBB LETT A JOBB

Kiss Antal, az 50 kilométeres gyaloglás ezüstérmese Mexikóvárost tartja sportolói pályafutása legfontosabb városának. Hogy miért?

„Ott voltam az előolimpián 1967-ben, egy évvel később az olimpián, aztán világkupán is megfordultam Mexikóban, igaz, akkor Monterreyben. Az ötvenedik évfordulón pedig ismét az országba látogatok a MOB küldöttségével. Örök emlék, hogy ott állhattam az olimpiai dobogón, hiszen minden sportoló ezért dolgozik. Pedig én nem is az ötven, hanem a húsz kilométeres gyaloglásra készültem, de az nem sikerült jól, tizennegyedik lettem, ezért, mivel beneveztek rá, elindultam ötven kilométeren is. Úgy, hogy csak néhány napom volt a pihenésre, s a megterhelés óriási volt több mint kétezer méteres magasságban. Mégis ez sikerült jobban. Az előolimpián egyébként hat hetet töltöttünk Mexikóban, ezalatt bejártuk az országot, sok helyen megfordultunk, gyönyörű volt.”

– Volt lehetősége körülnézni a városban?
– Mivel a nagy világversenyeken a számára koncentrál mindenki és a jó szereplésnek rendel alá mindent, legfeljebb arra volt lehetőség, hogy az ember valami bevásárlóközpontban ajándékot vegyen az otthoniaknak. Sajnos nem tudtam elmenni a többiekkel Acapulcóba sem, mert oda csak az aranyérmeseket vitték el. Annyiban viszont szerencsénk volt, hogy az olimpia előtt egy évvel kiutaztunk egy hónapra Mexikóvárosba az úgynevezett „próbaolimpiára”, hogy megtapasztaljuk, milyen a magaslati levegőn versenyezni, és akkor a várost is megnézhettük.

– És milyen hatással volt önökre a 2200 méter fölötti magasság?
– Ránk és úgy általában dobóatlétákra nem volt hatással, sokkal inkább a futókra. Én viszont sohasem szerettem futni, edzésen sem, csak azt a harminc, harmincöt métert a gerely elhajítása előtt. Mindig azt mondogattam, hogy a hatvan méter nekem már hosszútáv.

– Hogyan emlékszik, milyen volt az olimpiai falu?
– Az olimpiai falunak utánozhatatlan a hangulata, olyan, mint egy kisváros a nagyvároson belül, ahol nemcsak edzeni lehetett, hanem találkozni másokkal, ismerkedni és a klubhelyiségben kellemesen eltölteni az időt. A kiszolgálás is jó volt, nemzetközi konyha lévén sok mindent kipróbáltunk, de velünk tartott a tatai edzőtábor főszakácsa, Kurucz Antal, aki a szánk íze szerint főzött.

VÍZBEN ÁLLVA, ÁTFÁZVA
Kontsek Jolánt a diszkoszvetés favoritjai közé sorolták az olimpia előtt. „Az előolimpiát megnyertem, az olimpián harmadik lettem – nem mondom, jobb lett volna fordítva. A viccet félretéve, nagyon örültem a bronznak, mert olyan körülmények között dobtunk, hogy lehettem volna első, de hatodik is. Kettőkor bementünk a stadionba, fél háromkor leszakadt az ég, a versenyt háromszor megszakították, az esti fél nyolcas eredményhirdetésig ott maradtunk. Szakadó esőben versenyeznünk, a dobókörben bokáig ért a víz, hiába sepertük ki, pillanatok alatt újra megtelt. Vízben állva dobtunk, teljesen átáztunk, végül lópokrócokat hoztak a szervezők, azokkal takaróztunk. De azért is örültem a bronznak, mert az olimpia előtt egy hétig azt álmodtam, hogy kiesem a selejtezőben…”

– Sikerült megismerkedniük külföldi sportolókkal is?
– Az ismerkedést a nyelvtudás hiánya korlátozta, de mivel mindenki nagyon kedves és közvetlen volt a faluban, próbáltunk kézzel-lábbal kommunikálni, és használtuk azt a néhány szavas szókincsünket, ami volt. A futó Gyulai István, a későbbi sportriporter és sportdiplomata már akkor felajánlotta, hogy tanít minket idegen nyelvekre. De mivel akkoriban nem nagyon volt kilátás az utazásokra, ez is zárkózottabbá tett bennünket. Inkább biliárdoztunk, rexeztünk, pingpongoztunk vagy lábteniszeztünk, amiben nagy ritkán mi, atléták még a futballistákat is legyőztük! És persze látogattuk a csinos tornászlányok edzéseit.

– Miben volt más önnek az 1968-as, mint a többi olimpia?
– A mexikóvárosi nekem már a harmadik olimpiám volt, és mindegyiknek más a története, mások voltak a körülmények, talán csak az olimpiai falu hangulata volt ugyanolyan mindenhol. Rómában, 1960-ban kicsit talán még kívülállóként érkeztem, így az ott szerzett bronzérmem csodálatos élményt jelentett. Négy évvel később Tokióban a riválisok nem szerepeltek valami fényesen, ezért csillant fel az aranyérem megszerzésének lehetősége, de aztán ezüst lett belőle. Mexikóvárosban már az esélyesek között emlegettek, de mivel már harmincnégy éves voltam, sokáig úgy volt, az lesz az utolsó olimpiám.

 

– Hogyhogy azután utazott mégis Münchenbe?
– Mert 1971-ben megnyertem az országos bajnokságot, pedig akkor olyan gerelyhajítók voltak a hazai riválisaim, mint Paragi Ferenc, Németh Miklós, Csík József és Erdélyi György. Volt olyan év, hogy öten is nyolcvanöt méter felett dobtunk. Szóval Németh Miklós és Csík József mellett végül én utaztam az 1972-es olimpiára. Bár a selejtezőből nem jutottam tovább, örök emlék, hogy Tokió és Mexikóváros után harmadszor is én vihettem a megnyitón a magyar zászlót.

FELEDHETETLEN BAJNOKOK

Mexikóváros két felejthetetlen bajnoka, Németh Angéla (1946–2014) és Zsivótzky Gyula (1937–2007) már nincs közöttünk, de kihagyhatatlan az olimpiai összeállításból.

Az 1968-as olimpia első magyar aranyérmét szerző Németh Angéla a játékok esztendejének tavaszán még a Testnevelési Főiskola kosárlabdacsapatában játszott bajnoki mérkőzéseket, ám június 9-én Mainzban első magyar női dobóként 60 méteren felülre hajította a gerelyt (60.20 méter). A világ abban az évben elért legjobb eredménye el is döntött mindent – a 22 éves lány első olimpiájára készülhetett. A mexikóvárosi Estadio Olímpico Universitario küzdőterén aztán második kísérletre elért 60.36 méteres országos csúccsal megnyerte a gerelyhajítás versenyét, s győzelme után az amerikai újságíró kérdésére – „Melyik pillanat volt a legnehezebb?” – határozottan válaszolta: „Amikor döntenem kellett, hogy atléta vagy kosárlabdázó legyek.”

Zsivótzky Gyula bezzeg már harmadik olimpiáján szerepelt 31 évesen. Azután, hogy 1960-ban Rómában és 1964-ben Tokióban is ezüstérmet szerzett, s az 1966-os budapesti Európa-bajnokságon is „csak” második lett, Mexikóvárosban végre felért a csúcsra. Egy hónappal az olimpia előtt világcsúcsot dobott (73.76 méter), kirobbanó erőben volt, de a játékokon a kalapácsvetés negyedik sorozatában az örök rivális szovjet Klim átvette tőle a vezetést. Ötödikre Zsivótzky nagyot dobott, ám elromlott az elektromos rendszer, csak nem írták ki az eredményt. Atlétánk idegesen ide-oda járkált, hogy megtudja, mekkorát dobott, az itthoni tévékészülékek előtt is örökkévalóságnak tűnt az eltelt idő, mígnem Zsivótzky ökölbe szorított keze és mosolya jelezte: „Megvan!” A 73.36 méteres dobás aranyérmet ért – másnap a Népsport ezt írta a címlapján: „Az »örök második« – végre a dobogó legfelső fokára lépett.”