Jóllehet mindaz, amit Theresa May és népi zenekara a Brexit ürügyén előadott az elmúlt hónapokban, minden eddiginél jobban ráerősített a „hülye angol, angol hülye” sztereotípiára, a Premier League topcsapatai tettek azért, hogy a szigetországban egy kicsit – vagy nagyon – mindenki jobban érezze magát a saját bőrében.

A Nagy Hatosnak nevezett gigászok közül négyen európai kupadöntőt játszanak – Liverpool–Tottenham a BL-ben, Arsenal–Chelsea az El-ben –, a Manchester City nagy valószínűséggel egy újabb bajnoki címmel és kupagyőzelemmel vigasztalódik, egyedül a Unitednél gondolhatják most kicsit úgy, hogy nincs a teremtésben más vesztes, csak ők, mert még a BL-ről is lemaradnak az ősztől (amúgy már tavaly is az Európa-liga-győzelem jogosította fel őket erre, a bajnokságban nem voltak az első négyben). Igaz, ha nagyon akarják, a PSG búcsúztatása vagy a Solskjaer érkezését követő nagyobb menetelés emléke némiképp megédesítheti a kesernyésebb szájízt, ám tény, ennél sokkal jobbhoz szoktak az Old Traffordon.

Egyébként épp az MU példája illusztrálja tökéletesen, mitől is megy ennyire jól az angol futballnak. A gárda folyamatosan a legtehetősebb egyesületek között szerepel minden komolyan vehető gazdasági kimutatásban, ezzel a potenciállal bármelyik másik országban rendíthetetlenül ott lenne az élen, esetleg a második helyen; Angliában ugyanakkor a hatodikon szerénykedik, ami arrafelé tényleg annyira zavarba ejtő, mint Theresa May ikszedik kísérlete egy sokadszor újracsomagolt brexitmegállapodás megszavaztatására a beázástól sújtott parlamentben.

Merthogy a Premier League legjobbjainak gazdasági potenciáljával a többi, az angollal egy súlycsoportba sorolt bajnokságban csupán egy-másfél (német: Bayern, esetleg Dortmund, francia: csak a PSG, olasz: Juventus, néha Napoli, Inter), jobb esetben kettő (spanyol: Real, Barcelona) vetekedhet – míg az angol hülyéknek mindjárt van hat szupernehézsúlyú együttesük. Márpedig azt tudjuk: minél élesebb otthon a verseny, annál jobban felkészít az európai helytállásra.

Ennek a lenyomatát egész tavasszal csodálhatta mindenki, kicsúcsosodva éppenséggel az elmúlt napokban. Hanem az a legszebb, hogy e páratlan európai parádé ellenére se képzeljük azt, hogy az egész Premier League hatalmas rózsaszín felhő, melynek szélén elégedett klubtulajok és igazgatók üldögélnek széles vigyorral az arcukon.

A nagy büdös helyzet ezzel szemben az, hogy lassan izomlázat kapnak az urak, mert hónapok óta pörgetik a lasszót, de sehogy sem találnak új ügyvezető igazgatót a PL élére. A bajnokságot a mostani magaslatokba kormányzó Richard Scudamore ugyanis előre beharangozta, hogy az idény végén, 19 esztendő után leteszi a lantot, jöjjön, pengesse más (a fontmilliókat is a csapatoknak).

Egészen múlt novemberig úgy tetszett, sima lesz az átmenet, ráadásul milyen szép üzenet, hogy a megannyi pénzéhes, tesztoszterontól fűtött férfiember között egy nő, Susanne Dinnage áll majd a parancsnoki hídon. A Discovery médiakonglomerátum egyik főnök asszonya azonban hetekkel azután, hogy igent mondott, hirtelen közölte, inkább mégis maradna a tévék világában – a berkekben elterjedt magyarázatok szerint leginkább azért, mert nem akart a Discovery Channelen mutogatott veszélyeztetett egyedek egyikévé válni új pozíciójában.

Amilyen álommelónak tűnik ugyanis a PL vezetése – hét számjegyű éves fizu, kocsi, céges teló –, annyira brutális kihívás, mint hogy húsz klub érdekei között kell egyensúlyozni nagyjából úgy, hogy közben a világ legjövedelmezőbb futballbajnoksága ne veszítsen őrületes piaci értékéből, sőt.

Tény, van mire vigyázni, a legfrissebb számok alapján az előző évad összbevétele 4.8 milliárd font volt (ne akarjuk átszámolni forintra), a klubok mindösszesen 400 millió font nyereséget termeltek (ezt se; na jó, csak viszonyítás végett: 150 milliárd forint – ez az adózott plusz, meg se kíséreljünk NB I-es viszonyszámokat keresgélni). Az adatokat nyilvánosságra hozó auditcég, a Deloitte mindehhez annyi kommentárt fűzött, hogy a hatszázalékos emelkedés a jó európai szereplésnek volt köszönhető 2017–2018-ban – képzeljük el, milyen számok érkeznek jövő tavasszal, amikor elkészülnek a mérlegek, bevételi oldalaikon az UEFA által átutalt őrületes pénzekkel az idei diadalmenet hozományaként.

És mégis: irdatlan birkózás folyik a háttérben például a Nagy Hatos és a többi tizennégy egyesület között. Ja, és még a morgás sem ült el amiatt, hogy a hazai piacról kevesebb pénz folyt be a következő négyéves ciklus közvetítési jogaiért, mint az előzőben, a klubtulajok egyedül azért nem verik jobban az asztalt – amely mögül Scudamore épp szedelőzködik –, mert a nagyvilágból 25 százalékkal több pénz folyik be a tévéközvetítések ellenértékeként, így sikerült újra bekasszírozni ötmilliárdot csak ezen a soron (még mindig fontban), hasonlóan az előző időszakhoz.

És mégis: a hat óriás most éppen azon izmozik a többiekkel, hogy az irdatlan nagyságú tortából még vastagabb szeleteket követel magának, mondván: nem elég versenyképesek az európai porondon. Jóllehet a most elért eredmények nem feltétlenül erősítik ezt a narratívát, ez őket kevésbé izgatja. Azt mondják, hiába a Premier League a legjobb bajnokság s forognak benne a legnagyobb pénzek, a korszakos sztárokat jelen keretek között képtelenek megszerezni. Cristiano Ronaldo, Messi, Mbappé, Neymar – egyszerűen nem tudnak értük versenyre kelni, mert a PL együtt erős, ők egyesével csapatként jók, de a legnagyobb csillagok égig érő fizetése még nekik sem fér bele. Hogy megannyi sztárt vagy felívelő szakaszban (Ronaldo, most úgy fest, Hazard is), vagy már a delelőn túl tudnak csak Albionba csábítani, pályájuk csúcsán nem, sőt még az angol tehéntejen felnőtt géniuszok is azonnal leléptek (Beckham, Bale), amint kiderült róluk, hogy tudásukat és marketingértéküket jobban tudják kamatoztatni a Realban. Márpedig akár London, akár Manchester, akár Liverpool, mindenütt szívesen fejnék tovább a tévétársaságokat és a csapatok mögött álló szponzorokat, valamint saját közönségüket, ha a csatornán innen játszana még néhány a legmenőbbek közül.

Hiába jár elöl a Tottenham jó példával: nem igazolt őrült módjára, inkább épített egy csodastadiont, és megfelelő szakmai munkával most eljutott a BL-döntőig, még ha ehhez kellett egy feltámadás a csoportkörben, egy VAR-ítélet a City ellen az utolsó percben, plusz az amúgy jobblábas Moura harmadik ballal lőtt gólja Amszterdamban az utolsó utániban. Nem, ez inkább kivételt erősítő szabály, a szabad piac fellegvárában a pénz az úr, ha a bevétel maximalizálva vagyon, akkor tessék jönni gegenpressinggel meg a középpálya megerősítésével.

És ha nem lesz vastagabb a tortaszelet, mert azt mondák a többiek, hogy srácok, tök jó, hogy vagytok nekünk, de mi is szeretnénk élni valamiből? Hát akkor majd mi is még inkább megbarátkozunk ezzel a 2024-től induló, BL-nek álcázott európai szuperliga tervével, ti meg focizzatok tovább magatokban – mondják a nagyok, akik egyelőre csupán flörtölgetnek a kontinentális gigászok elképzeléseivel. De – azért a hírek szerint átnyálaztatták szakértőikkel, hogy mi lenne, ha.

Szóval ezen szkanderozás felügyeléséhez eddig nem sikerült megfelelő főnököt találni, holott már – hogy nem rogy reájuk az ég – a hőn utált amerikai kontinensen is roadshow-zott a PL-egyleteket képviselő ötös fogat, ám fél éve képtelenek rábukkanni az ideális jelöltre.

A képet közben színesíti – bár inkább árnyalja –, hogy minden szerencsétlenkedés ellenére vagy épp amiatt, Terikéék terített brexitje erős bizonytalansági tényező a jövőre nézvést. Már csak amiatt is, mert bár a gigászok azt hitték, az 1992-es kivonulásuk után magára maradt angol szövetség, mint olyan, csupán afféle partvonal mellől figyelgető mellékszereplő lesz a biznisz szempontjából, ám a tavalyi oroszországi vb sikere, illetve az utánpótlás-válogatottak feltűnő parádézása egyszeriben visszalőtte a színre az FA-t. Ott pedig újra megerősödve mindinkább úgy gondolják, ők is rávernek arra a bizonyos asztalra. Ehhez a Brexit kínál elsőrangú alkalmat: ha végül összeszenvedik a megállapodást, az EU-szabályozók törlődnek, s velük a Bosman-ítélet összes hozadéka, azaz az angol szövetség simán elkezdheti korlátozni a pályára küldhető külföldiek számát, mondván, a honi labdarúgás fejlődése szempontjából ez az üdvös, minket ez érdekel, nem a maguk főkönyvi kimutatásai.

Ez máris gyönyörű csatának ígérkezik, akárcsak a Nagy Hatos pengézése a többiekkel, szóval azért látható, itt elég sok embernek kellene elég nagy önmérsékletet tanúsítania annak érdekében, hogy legalább a futballban ne igazolódjék a hülye angol-angol hülye Monthy Pyton-i igazsága.

Ha az európai kupadöntők párosítására gondolunk, vagy arra, hogy globális felmérések szerint a királyi család és a BBC mellett a Premier League a harmadik dolog, ami a legtöbb embernek beugrik a világon Angliáról, akkor láthatjuk: éppenséggel van honnan lezuhanni. Talán birkózás közben is észreveszik, hogy nem védi őket korlát ott fent, a csúcsokon.