A Sunderland 2017-es csapata (Fotó: Sunderland AFC

Ez komoly?

Az ember elsőre képtelen eldönteni, komolyan vegye-e a Sunderland 'Til I Die (Sunderland, amíg csak élek) nyitó jeleneteit. Egyszerre hökkent és mosolyogtat meg, amint a pap és a közösség a futballcsapat jövőjéért imádkozik a St. Mary's templomban.

Mosoly. Döbbenet. Mosoly. Döbbenet.

Majd végül a belső kiegyezés: miért ne lehetne komoly?! Miként a mise szövege is mondja – némileg talán a forgó kameráknak célozva – „Istenem, segíts megérteni, mit jelent a futball a városunknak!” Aki akár csak egy meccsen is járt, biztos találkozott olyan drukkerrel, aki szentélynek tekintette csapata stadionját. Miért ne lehetne ez így Sunderlandben is? Csak épp egy egész település esetében.

Egy 170 ezres városkában járunk, mely fénykorát a második világháború előtt és után élte. Kikötőjének hála óriási hajójavító és építő műhelyekben dübörgött az élet, a város szélén pedig a tehervonat-forgalom sokszorosa volt az utazóénak. A hetvenes-nyolcvanas évekre a hajóiparnak leáldozott, a bányák kimerültek – tényleg csak a futball maradt. Egy nem feltétlenül top-, de a liftezésnél időről időre többre hívatott csapattal, amely épp úgy próbál megszabadulni a néhány kilométerrel odébb fekvő Newcastle United árnyékától, mint a városa a két-háromszor akkora, regionális központnak számító Newcastle upon Tyne-étól.

A Sunderland AFC, avagy a „fekete macskák” 2017–2018-as évada épp olyan volt, mint aki péntek 13-án fekete macskát látott, majd – biztos, ami biztos – tükröt is tört a létra alatt átlibbenve. S ezzel remélhetőleg senki számára nem lőttem le a poént. Mert a Sunderland a bizakodó első megszólalások ellenére nemhogy nem jutott vissza azonnal a Premier League-be, hanem bizony a Championshiptől is búcsúzott. Az epizódok sora pont azt mutatja be, nem csak a balszerencséről volt szó.

Simon Graysont rekordidő alatt rúgták ki (Fotó: Sunderland AFC)


Remekül mutatja be, miként tud szétesni egy csapat, ha felülről nincs meg a kellő bizalom.

Remekül mutatja be, miként tud szétesni egy csapat, ha felülről nincs meg a kellő szakértelem.

Remekül mutatja be, miként tud szétesni egy csapat, ha még fentebbről nincs meg a kellő tőke.

S leginkább azt, hogy hullik atomjaira egy ennél jóval patinásabb, a szurkolók szeretete (és haragja) által tűzön-vízen át kísért csapat és klub, ha mind a három tényező hiányzik. Mindezt úgy, hogy nem viszi túlzásba a szakmázást, igyekszik laikusok számára is érthető maradni.

A sorozat tanúbizonysága annak, hogy klisékből élő edzők a világ minden táján akadnak. S nem kivétel ez alól a modern futball egyik őshazájának tekintett Anglia sem. Simon Grayson már az első megszólalásaiban sem megnyerő. Olyan kliséket puffogtat, amelyet a sokszor lesajnált magyar futballkörnyezetben is megmosolyogna csak az ember. Hiába jönnek még viszonylag az eredmények az évad első mérkőzésein, ha nem ismernénk a végkifejletet, a nyári átigazolási időszak végén mutatott reakcióiból egyértelműen következik, ennek a menedzsernek ennél a klubnál nem sokáig lesz keresnivalója…

Itt nem lesznek olyan lelkesítő beszédek, mint a Manchester Cityről gyártott, formátumát tekintve hasonló, ám a rivális Amazon gyártotta dokusorozatban, az All or Nothingban Pep Guardiolával.

„Szeretnénk még egy csatárt, de az igazság az, hogy mindenki olyan támadót keres, aki képes eldönteni a mérkőzéseket” – hangzik el a már előre önmagát mentegető, az igazi konkrétumokat nélkülöző kijelentés Graysontól néhány órával a piaczárás előtt, karöltve a felismeréssel, „hú-jaj, ide még csatár kell”. A tévé előtt ülve sem lehet visszafojtani a kérdést: „Mégis hol voltál és mit csináltál az elmúlt egy hónapban, ember?”

Aztán bejelentik egy védő érkezését.

Meg egy középpályásét.

És az anyagi megfontolások mentén még egyét.

Csatárét nem…

Az óra a háttérben pörög, öt perc éjfélig. Csatár nincs. Nem is lesz.

Jonny Williams tehetsége mellett sérülékenységével tűnt ki a csapatból (Fotó: Sunderland AFC)


Ahogy követik egymást az epizódok, nem tudja az ember nem sajnálni Martin Baint, a klub vezérigazgatóját. Pedig alapvetően ő sem tűnik sajnálni való figurának. Sőt, pont az a tipikus, dörzsölt üzletember, akit egy profi futballklub élére elképzelne az ember. Csakhogy az ő kezét is megköti a hitét és így motivációját is vesztő tulajdonos, no meg a lassan, de biztosan felhalmozódó adósságtenger. Bain telefonál, tárgyal, szervezkedik, csak a végén, mikor utalni kell, no akkor van meglőve.

A Championship a bevételek terén – kezdve a televíziós jogokkal, a szponzorszerződésekkel – egészen más kávéház, mint a PL. Ha nem tudod átvészelni a kiesés utáni első évet és rögvest visszaugrani a „nagyok” közé, akkor nehéz a klub struktúrájának átalakítása nélkül nem még nagyobb anyagi pácba kerülni. Itt érdemes megjegyezni, maga a sorozat is egy kis pénzmentő ötlet volt, a hírek szerint Ellis Short, a klub ekkori tulajdonosa azzal a szándékkal írt alá a Netflixhez, hogy talán a sorozat hatására könnyebben tud majd szponzorokat és így pluszpénzt szerezni. Az anyagi számítás viszont nem jött be.

A Sunderland nem tudja átvészelni – nemhogy az évet, az első hónapokat sem.

A szurkolók viszont mindvégig bizakodnak. „Ez nem Watford vagy Cambridge. Ez a munkásosztály városa. Itt a futball – az élet” – fogalmazza meg a csapat jelentőségét az egyik újra és újra visszatérő drukker.

A szurkolók nagy szerepet kapnak. Nem is teljesen véletlenül, a sorozat készítői is jelentős részt Sunderland-drukkerek. Ez pedig vissza is köszön a hangulatban. Már magát a főcímet is egy helyi dalszerző-énekes jegyzi, Marty Longstaff – s maradjunk annyiban, nehéz nem libabőrösnek lenni tőle. A sorozat zeneileg egyébként is nagyon kellemes.



A helyzet másik előnye, hogyha valakik maradéktalanul hitelesek, akkor azok a szurkolók. Nekik tényleg a sírig tartó szerelemről van szó, minden bosszúsággal, minden pillanatnyi kiábrándultsággal együtt. A sorozat remekül mutatja be azt is, egy igazi fanatikus hogy tud összezuhanni a hétvégi vereség után, hogy süpped letargiába, majd nihilbe a következő hét elején, majd lobban fel benne újra a reménykedés lángja, hogy pénteken már a kocsmaasztalnál sztorizzanak bizakodva újra a cimborák, szombaton meccs – cél a győzelem! 

Pedig lassan egy teljes év is eltelik úgy, hogy hazai pályán képtelenek nyerni… Mindegy, van-e munka, pénz, csak az igaz szerelem, futball legyen!

A dráma nem is az utolsó pillanatokban kapott gólokkal elvesztett mérkőzéseknél tetőzik, hanem amikor a vezetőknek és a játékosoknak, főként a saját nevelésű játékosoknak a szurkolók elé kell állniuk, s felelni az általuk feltett kérdésekre az ankéton. Nézőként is okvetlenül picit megtört, picit mérges, de nagyon szerelmes Sunderland-drukker lesz az emberből. „Tudod, hogy megcsal, de mit tehetsz, szerelmes vagy.”

Ha valamiért akad az emberben hiányérzet, az a csapatkapitány, a manchesteri veterán John O'Shea minimális szerepvállalása. Az azóta már visszavonult bekk gondolataiból csak a sajtótájékoztatókon és a mérkőzés után az interjúfolyosókon készült felvételekből kapunk.

A főszerepet mások viszik.

John O'Shea-ből jó lett volna többet látni (Fotó: Sunderland AFC)


A szintén exmanchesteri, balhés Darron Gibson, aki hiába mutatkozik munkásgyerekből lett kemény legénynek, elsőként omlik össze a nyomástól, amit a kiesés előli menekülés a játékosokra ró.

George Honeyman, aki saját nevelésként először csak azzal tűnik ki, hogy az időközben angol válogatottá lett (a kiesés után eladott) Jordan Pickford világi cimborája. Aztán mikor mégis megkapja a lehetőséget, gólokkal bizonyítja, hogy mennyit is számít az, ha valaki az utánpótlásból jön és húzza magára felnőttcsapat mezét.

A kreatív középpályásként szerződtetett, ám végtelenül sérülékeny Jonny Williams, aki természetesen ahelyett, hogy kivezetné a káoszból a csapatot, újra és újra megsérül. A walesi szélső drámáján keresztül viszont legalább bepillantást nyerünk abba, egy-egy hosszú felépülés alatt hogy épül le az ember önbizalma.

A szezon alakulásának megfelelően kap még kisebb-nagyobb hangsúlyt az őszi gólvágó, Lewis Grabbam (aki aztán januárban elsőként hagyja el a süllyedő hajót…); a helyére hozott szintén kissé önbizalom-hiányos, ám óriási tehetségnek tartott Ashley Fletcher; a Graysont váltó, egyébként korábban a walesi válogatott élén (főleg a 2016-os Európa-bajnokságon mutatott teljesítménnyel) nemzeti hőssé avanzsáló Chris Coleman által a nagycsapatba beépített Ovie Ejaria, és az évad végén a legjobb fiatal játékosnak is megválasztott Joel Asoro (persze, hogy rövid úton mindkettőjüket eladják).

Joel Asoro az évad felfedezettje volt (Fotó: Sunderland AFC)


Ó és igen, ne feledkezzünk meg a labdarúgás világában sokszor elfelejtett háttéremberekről sem – a sorozat nem teszi, így ismerhetjük meg az irodisták, a jegyértékesítők, a kommunikációs csapat tagjai mellett sokkal közelebbről is Patrick Lescát és Joyce Rome-ot, a klub két főszakácsát.

Jut a sorozatba egy házon belüli nemezis is: Jack Rodwell. Az egykoron az Evertonban berobbanó, majd a Manchester City által kinézett angol középpályás csillagászati összegért cserébe ül a kispadon vagy még ott sem. A január fő drámája épp az ő eladása. A klub ingyen is engedné, csak menjen már. A felszabaduló fizetéséből lenne pénz egy, a másodosztályú bennmaradásért folyó csatában igazi kincsnek számító gólerős támadóra, plusz, mondjuk, a Jason Steele, Robbin Ruiter kettősnél megbízhatóbb kapusra. Pedig nyilvánvaló, nemcsak a klubvezetés pipul be ettől, az öltözőben is töménytelen megvetés fogadja a pénzéhességéért.  

A Sunderland pedig egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed.

Coleman sem tudja megváltani a világot, pedig egyértelműen jobb hangulatot teremt és a játékosok és érezhetően jobban elhiszik neki: 1. ért a focihoz, 2. benn tudnak maradni.

Nem tudnak.

Chris Coleman sem tudta benn tartani a Sunderlandet (Fotó: AFP)


Persze ehhez az is kell, hogy a sorozat végére kikristályosodjon, van egy Rodwellnél is nagyobb belső ellenség. Ez pedig a már említett tulaj, Ellis Short.

A végeredményként készült sorozatot látva – ha látta – talán maga is megbánta, hogy anno belement a forgatásba, az utolsó epizódban, ahogy az Angol Labdarúgóliga székházát elhagyva szinte menekül az újságírók elől, több mint kellemetlen – nézőként is. Short az évad végére a drukkerek szemében a létező legutáltabb egyén lesz. A sunderlandi klubfutball eltiprója.

Az utolsó hetekben már a biztos kieső csapathoz érkezik az új tulaj, az önmagát szerényen a megváltó szerepébe helyező Stewart Donald. „Igen jó büdzsé áll majd a rendelkezésünkre – meglátják, milyen hatással leszünk a klubra.”

Rövid távon, akár az edzőváltásoknál szokás, jó hatással voltak, a záró epizódban Dávid még egyszer utoljára odapörköl Góliátnak…

Hosszabb távon?

Ami biztos, a sorozat nyolc epizódját végigkövetni nagyobb élmény volt, mint sunderlandiként a 2017–2018-as évadot. És erre a 2018–2019-es idényt feldolgozó második szezonnál is megvan az esély – elég csak megnézni a harmadosztály tabelláját.

Vagyis inkább ne tegyék! Aki nem emlékszik, ne spoilerezzen, április elején úgyis jön az újabb hat epizód. Amíg a futballvilág nem indulhat újra, egész jó csemegének ígérkezik.