Hárman az oktatófilm tanárai közül: Tom Whittaker, Alex James és Herbert Chapman

 

 Nincs ugrás
„Mi kell ahhoz, hogy egy ország futballsportja jó legyen? Az, hogy alulról építsék fel a futball épületét, az ifjúságon kezdjék. Ne ijedjenek meg az időtől, ne féljenek attól, hogy öt-tíz év múlva mutatkozik csak a munkának a gyümölcse. A természetben nincs ugrás, csak fejlődés van. A második kérdés pedig az lehetne: mi kell a jó iskolai futball megalkotásához? Lelkes munka, sok képzett oktató – pénz. Az angol iskolai futball egyiket sem nélkülözi” – foglalja össze a lényeget Feleki László 1939-ben, bizonyítva, hogy nincs új a nap alatt.

Vernon–Yerbury 1:0. A meccs eredménye több angol lapban megjelent, pedig gyerekek futballoztak a Finsbury Park egyik játszóterén, kisiskolások. Ráadásul nem éppen ideális körülmények között. „Kopott, göröngyös, lejtős a pálya. Az eső csatornákat vájt a talajba, s a lejtés irányában vékony folyócskák csörgedeznek. A pálya jóval kisebb, mint a szabályos, a kapuk is kisebbek. Kisdiákoknak való pálya” – írja le a környezetet a Nemzeti Sport angliai tanulmányúton lévő újságírója, Feleki László. És folytatja azzal, hogy az öltöző „egy kis nyitott faalkotmány”, olyan, mint egy pesti villamosmegálló. „Fürdő nincs, fogasok csak gyéren”, a gyerekeket nem kényeztetik el, de „a cipője mindegyiknek jó. A kisfiúk pompás bőrszegesben jönnek ki, mezbe öltözve.” Még tízévesek sincsenek, „borzasak és hangosak ezek a gyerekek és – boldogok. Futballoznak.”

Tanítóik kísérik el őket, kisorsolják, melyikük legyen a játékvezető, a másik a partjelző. Aki a zsebkendőjével jelez. Nincs nehéz dolguk, mert „ezek az angol srácok igen illemtudók, s ha a játékvezető valamit mond nekik, engedelmesen felelik: »Yes, Sir!«” Feleki később a Vernon iskola tanítójától tudja meg, hogy a futballcipőket a gyerekek maguk veszik, a mez az iskoláé, s csaknem mindennap játszanak. Az edzések és a mérkőzések be vannak illesztve a tanrendbe.

Kiderül még, hogy a Londoni Iskolai Futballszövetséget 1892-ben alapították, és a sorok írásakor (1939) már 56 alszövetsége van. A gyerekeknek van bajnokságuk, kupaküzdelmük, egy-egy hétvégén „harmincezer iskolás gyerek játszik mérkőzéseket Londonban”. Nem lesajnált terep a srácoké, az Arsenalnak például három csapata is van. „Ezek a gyerekek egyelőre még fiatalok ahhoz, hogy leszerződtessék őket, egyelőre csak füvet gereblyéznek, söpörnek és – futballozni tanulnak Lambert bácsitól”, azaz nem akárkitől. Jack Lamberttől, aki 1926 és 1933 között 143 meccsen 98 gólt az Arsenalban. A klubnak szívügye az utánpótlás, pályáján, a Highburyben rendezték meg a középiskolai kupadöntőt, nem mellesleg 30 ezer néző előtt.

A tanítók nem csupán a játékot igyekeznek megszerettetni a gyerekekkel, pedagógusként is helytállnak. A highgate-i Mr. A. R Smith például nagy vehemenciával magyarázza az egyik tanítványának, hogy ha a hátvéd a gólvonalon kézzel ment, az „nem sportemberhez illő cselekedet. (…) Nyilvánvaló szabálytalansággal menteni a menthetőt, az sportszerűtlen.” Feleki összegzésében „a kis sportszerűtlenség nem bújhat meg a nagy árnyékában. Ahhoz pedig nem férhet kétség, hogy a gyerekekbe ezt a szellemet kell beoltani, s nem azt, hogy ki kell használni a szabályoknak minden rését.” Ami pedig az időhúzást illeti, íme Mr. Smith véleménye: „Ez óriási sportszerűtlenség. Megakadályozni a játékot? Hiszen azért vannak ott a futballpályán, hogy játsszanak. Szabad ilyen eszközökkel futballozni?”

Egy hét múlva a nagyobbakkal is megismerkedett Feleki László. West Ham és Walthamstow diákválogatottja mérkőzik meg az Upton Parkban. A Robert Johnson-kupáért kiírt mérkőzést ötezer fizető néző látta, a bejáratnál diákok árulták a műsorfüzetet (ára: 1 penny), mindössze kétoldalas a kedvcsináló, benne a kupa története és a játékosok bemutatása. „Zenekar nincs, de a hangosanbeszélőn gramofonzene szórakoztatja a közönséget.” A mérkőzésen aztán Feleki tágra nyílt szemmel csodálja a gyerekek labdakezelését. „Egyenesen bámulatos” – írja, majd hozzáteszi, hogy a játék során „talán a legfontosabb az a pompás labdafeletti uralom volt, amely becsületére válna felnőtt játékosoknak is. Ezek már nem kezdő futballisták, ha 14 évesek is.”

„Terepszemle a Cumberland-pályán” – ez a következő riport címe, majd jön a beszámoló a West Ham-i diákfutballisták hétköznapjairól. Itt már 14 esztendős srácok igyekeznek elsajátítani a játék csínját-bínját, a környezet is más. A Cumberland-pálya „egy meglehetősen nagy kiterjedésű játszótér, öt futballpályával. (…) Ez a környékbeli diákok játék-paradicsoma”. Egy faépületben tiszta, világos, kényelmes öltözőhelyiség várja a gyerekeket, „a válogatott keret tagjait már húsz perccel 12 előtt elengedik az iskolákból, hogy délre már mezbe öltözhessenek, majd fürdő és ebéd után két órára visszaérjenek az iskolába”. Kiemelendő, hogy „csaknem csupa szegény gyerekről van szó, (…) mezt, nadrágot, harisnyaszárat, sípcsontvédőt a diákfutball-szervezettől kapnak. A cipőt a gyerekek veszik – ez a szokás” – tudjuk meg ismét, ám azt is, hogy „ha a gyerek szülei nagyon szegények, akkor a kisfiú cipőt is kap”. Ráadásul „ebédet is kapnak az edzés után, a villamos vagy autóbusz-viteldíjakat is a szervezet fizeti”.

Az oktatás az „Edzésrend iskolák számára” című könyvecske alapján folyik, a szerzők (Mr. Munden és Mr. Carpenter) 16 oldalon foglalták össze a teendők vezérfonalát. „Nem nagy művészet hosszú könyvet írni a futballról. Röviden megírni mindent – ez aztán a feladat!” – írja Feleki. Aki örömmel látja, hogy a szerzők közül Mr. Munden a gyakorlatból is kiveszi a részét, hetente két edzést tart a Cumberland-pályán. Egyébként tanító, s kerékpárral közlekedik, „iskolája öt kilométerre van a pályától, (…) pontosan délben indul el és húsz perc múlva érkezik meg a pályára”. Van kikből válogatnia, hiszen West Hamben ötven iskola van, s az idény elején minden tanító elküldi hozzá a tehetségesnek vélt gyerekeket. „Tanúja voltam, amint egy kisgyerek, a kezében levelet tartva illedelmesen odament Mr. Mundenhez. A levélben ez volt: »Kedves Steven, itt küldök egy kis középfedezetet, azt hiszem, ügyes fiú. George.« Mr. Munden bólintott és odaküldte a gyereket a többi közé” – meséli a riporter.

A szövetség nem csupán felszereléssel segíti a diákfutballt, hangos oktatófilmet is készített – 1936-ban(!). A West Ham és Vidéke Egyházközségeinek Futball Ligája a Rathbone Streeten, egy kis metodista templomban levetítette a meglehetősen hosszú (jó kétórás) filmet. A Liga csapataihoz egyébként bárki csatlakozhat, bárki játszhat, „az egyetlen szabály (a futballszabályokon kívül), amit meg kell tartani az, hogy vasárnap istentiszteletet kell hallgatnia minden játékosnak, játékvezetőnek”.

A templomban „sovány fiatal methodista pap áll a vászon előtt, s várja a n. é. közönséget”. Ő beszél először, megadja az alaphangot: „A becsületes sport Istennek tetsző dolog. A futball kiváló jellemnevelő s útmutatás arra, hogy az egyénnek hogyan kell élnie a társadalomban.”

És jönnek a jelenetek – a rúgásról, a labdavezetésről, a cselezésről, a fejelésről – és így tovább. A fontosabb mozdulatokat lassítva is láthatják a megjelentek, sőt, időnként kimerevítik a képet. A mozdulatokat többnyire az Arsenal játékosai mutatják be, közöttük Alex James, Eddie Hapgood, Herbert Roberts, akik arról is beszélnek, mennyit köszönhetnek klubjuk 1934-ben elhunyt legendás menedzserének, Herbert Chapmannek. Az utolsó képen Tom Whittaker a főszereplő, „az Arsenal és az angol válogatott edzőjét mutatja be, amint iskolás gyerekekkel beszélget”, nem csupán a játékról, szól még „a fölszerelésről, megmagyarázza, (…) milyen a jó cipő”. A gyerekek tátott szájjal nézik, hallgatják a filmet, tanítóik időnként némi magyarázatot fűznek a látottakhoz, sok kérdésre kellett válaszolniuk. Az előadás végén „rövid ima után egy szenténeket énekelt el a hallgatóság”, így zárul a vetítés.

A lelkészt idézve, „Istennek tetsző dolog” volt, ahogy a korabeli angliai diákfutball is.