Sansztalanul az olimpia döntőjébe – a német hokilegenda edzőként is zseni

 

Ha valamire jó volt az NHL-esek nélküli téli olimpia, akkor az a németek történelmi menetelése, meg hogy Pavel Dacjuk végre nyert egy olimpiai bajnoki címet az orosz csapattal, és így csatlakozhatott a Triple Gold Club elnevezésű, a Stanley-kupát, az olimpiai aranyérmet és a vb-címet is megszerző hokisokat tömörítő szűk elithez – nála senki sem érdemelte meg jobban az elmúlt 15 évből.

És senki sem érdemelte meg jobban, hogy története első olimpiai döntőjéig kormányozza a nemzetközi élmezőnyt figyelembe véve epizodistának számító Németország válogatottját, mint a német jégkorong egyik legnagyobb ikonja, Marco Sturm.

Ő VOLT A HARMADIK ELSŐKÖRÖS NÉMET

A Münchentől 100 kilométerre, északkeletre fekvő, magyar füllel hallva minimum megmosolyogtató nevű kisváros, Dingolfing két leghíresebb szülöttje Marco Sturm meg az 1967-ben alapított BMW-gyár (amelyben amúgy többen dolgoznak, mint ahányan a városban összesen élnek, a húszezer munkás napi 1500 autót rak össze).

Na de a lényeg, hogy a kis Marco szülővárosa csapatában kezdte elsajátítani az alapokat, és mivel hamar felfigyeltek rá, nem sokkal később már az egyik legnagyobb hagyományú és legjobb utánpótlásnevelő-programmal dolgozó német klub, a Landshut juniorcsapatában találta magát. Az első osztályban, a Deutsche Eishockey Ligában (DEL) az 1995–1996-os idényben mutatkozott be, első szezonjában – mindössze 17 évesen – rögtön 12 gólt és összesen 37 pontot szerzett 47 meccsen. Ennyi pont elég is volt ahhoz, hogy az NHL-ben szereplő San Jose Sharks igen előkelő helyen, az első kör 21. helyén lefoglalja a játékjogát az 1996-os újoncbörzén.

Ez hatalmas dolog volt, mert bár a német játékosok akkor már nem számítottak ismeretlennek a világ legerősebb jégkorongbajnokságában, Sturm előtt mindössze kétszer volt példa rá, hogy egy németet az első körben válasszanak ki: még 1963-ban a Boston Bruins egy méltán elfeledett, Orest Romashyna nevű (sokkal inkább ukrán) csatárt szemelt ki, aki aztán sohasem lépett pályára az NHL-ben; 1989-ben pedig a Washington Capitals Olaf Kölzig kapust draftolta. A német NHL-esek közül a legnagyobb névnek Kölzig és a legendás Uwe Krupp számított. Utóbbi többek között arról volt nevezetes, hogy éppen Sturm kiválasztása előtt, 1996-ban nyert Stanley-kupát a Colorado Avalanche aranycsapatával úgy, hogy a fináléban védő létére ő szerezte a mindent eldöntő gólt. Szegény Kölzigre viszont, több mint 750 NHL-meccse dacára is, a legtöbben úgy emlékeznek csak vissza, mint a kapusra, aki minden idők legzseniálisabb szétlövésgólját kapta a cseh Marek Malíktól egy New York Rangers elleni büntetőpárbaj 15. körében…

Az viszont egyből látszott, Sturmmal jó lóra tett a Sharks. Nomen est omen: sebessége nevéhez méltón messze átlagon felüli volt (a Sturm vihart jelent magyarul), s amellett, hogy villámgyorsnak számított, játékintelligenciája is kiemelkedett, előnyben és hátrányban is lehetett használni. Hamisítatlan „kétirányú” csatár volt, azaz nemcsak az előre játékban és a támadások építésében volt kiváló, de a védekezésből is becsülettel és hatékonyan kivette a részét – egy ilyen támadóért pedig a mai napig ölni tudnának a legjobb csapatok is.

Sturm végül az NHL-ben az év újoncai közül az ötödik legjobb mérleggel zárta a szezont, és egyből meghívást kapott a következő évi, 1999-es All Star-gálára.

ÖSSZESEN HÉT HÚSZGÓLOS IDÉNY

A nagy áttörés azonban nem akart bekövetkezni a csapatnál. Noha a San Jose a Sturm csatlakozását követő hét idényből hatszor bejutott a rájátszásba, és egyszer főcsoportdöntőt is játszhatott, a finálé nem akart összejönni, márpedig akkoriban presztízskérdésként kezelték, hogy a három rivális kaliforniai csapat (Los Angeles Kings, Anaheim Ducks, San Jose) közül melyiknek lesz meg először a Stanley-kupa-győzelem.

A 2004–2005-ben a bérviták miatt teljes egészében elmaradt szezon után így a Sharks vezetősége drasztikus változtatásra szánta el magát. A lockout alatt hazatérő és a szezont az Ingolstadtban végigjátszó Sturmot 2005 novemberében egy négy játékost érintő gigaüzlet keretében harmadmagával a Boston Bruinshoz cserélték az 1997-es 1/1-es sztárcenterért, Joe Thorntonért cserébe. Sturm Bostonban sem lassított: további négy alkalommal csinálta meg a legalább 20 gólos szezont (ez összesen hétszer sikerült neki NHL-pályafutása során, ami több mint figyelemre méltó), mielőtt elkezdték volna ide-oda cserélgetni a csapatok, ő pedig inkább hazatért Németországba, levezetni a Kölnben.

Az NHL-ben 1006 mérkőzésen 509 pontot szerzett, ezzel mind a lejátszott meccseket, mind a ponttermést tekintve ő a valaha volt legeredményesebb német játékos.

EDZŐKÉNT IS ZSENIÁLIS

Ilyen előélet után pedig tulajdonképpen nem is meglepő, hogy edzőként is zseniális.

Már a pályán is remekül átlátta a játékot, a padról meg még inkább, intelligens, taktikus és felkészült – mondjuk, több mint ezer NHL-meccsel a háta mögött nem csoda. Ráadásul hazájában félistenként tisztelik, így a legjobb német játékosok egyként tértek vissza a válogatotthoz, amikor 2015 júliusában, mindössze 36 évesen ő került a Nationalmannschaft élére. Elődje, a 2008-ban a magyar válogatottat Szapporóban az elitbe kormányzó Pat Cortina finoman szólva sem hozta lázba a legjobbakat, akik sorra mondták le a válogatott szereplést, ennek következtében az olasz-kanadai mester hároméves német regnálása alatt csupán a 9., 14. és 10. helyig jutott a csapattal a világbajnokságokon.

Sturm kinevezése után viszont egymás után bukkantak fel a legnagyobb sztárok is, amiben persze közrejátszott az is, hogy tavaly Köln volt az egyik társrendezője a vb-nek. S bár ott még elvéreztek a negyeddöntőben, az olimpián kristálytisztán meglátszott, mennyire egységes Marco Sturm válogatottja: a kiscsapat az esélytelenek nyugalmával verte ki a negyeddöntőben a legutóbbi olimpián ezüstérmes svédeket, majd a címvédő kanadaiakat is, és önmagában már azzal csodát tett, hogy bejutott a döntőbe, története legjobb olimpiai szereplését elérve. Ott pedig 55.5 másodpercre került a még nagyobb csodától, az olimpiai bajnoki címtől – ennyivel a rendes játékidő vége előtt tudott csak kínkeservesen egyenlíteni a világsztárokkal teletűzdelt, csupa KHL-játékosból álló orosz csapat, amely aztán a hosszabbításban megkaparintotta az aranyérmet.

A mérkőzést hosszabbításra mentő gól...

Wat een finale! 1 Minuut voor tijd maken de Russen tijdens een Duitse powerplay gelijk: 3-3. #PyeongChang2018#Olympics#OS2018pic.twitter.com/uk48SiMsPp

— Eurosport Nederland (@Eurosport_NL) 2018. február 25.

...és a győzelmet érő:

GOUD voor de Russen bij het ijshockey! In overtime wordt Duitsland verslagen. #PyeongChang2018#Olympics#OS208pic.twitter.com/x2tZ5wQOav

— Eurosport Nederland (@Eurosport_NL) 2018. február 25.

Hiába is próbálná bárki azzal kisebbíteni a németek érdemeit, hogy sikerüket egy olyan olimpián érték el, amelyen nem voltak ott az NHL-esek, az csak a kákán is a csomót keresné. Egyrészt a németeknél sem lehettek ott, másrészt egy olyan hokicsapat esetében, amely az olimpián a svédek és a kanadaiak búcsúztatása után hajszál híján az oroszokat is elveri, egész egyszerűen nincs mit magyarázni!