Theo Fleury szenvedélybetegségét és súlyos gyerekkori traumáját is leküzdötte (Fotó. Getty Images)

 

„Kőkeményen megtoltam azt a három hónapot. Kokainhegyek, ipari mennyiségű citromos vodka és mindenféle vadidegenek, akiket sztriptízbárokból vittem haza. Gyakorlatilag nem ettem és nem aludtam. Meg akartam halni, de a szervezetem túlságosan ellenállónak bizonyult. Végül ötezer dollárért vettem a zaciban egy pisztolyt, és úgy döntöttem, kiloccsantom az agyamat. Leültem az ágyra, megtöltöttem a fegyvert, és benyomtam a számba. A csöve hozzákoccant a fogaimhoz, az ujjam ott volt a ravaszon. Harminchat éves voltam.”

Mindez 2004-ben történt. Öt évvel korábban Theoren Fleury, minden idők egyik legszórakoztatóbb jégkorongozója a Calgary Flames történetének legeredményesebb hokisa lett. Három évvel azelőtt, már a New York Rangers színeiben megszerezte ezredik pontját az NHL-ben. Két évvel korábban még az olimpiai bajnoki címet ünnepelte. Másfél évvel azelőtt épp kitették a Chicago Blackhawkstól, miután belekeveredett egy kocsmai verekedésbe, amelyről semmiféle emlékei nincsenek. Egy évvel korábban megkapta rövid időn belül harmadik, meghatározatlan idejű eltiltását, miután képtelen volt kigyógyulni alkoholizmusából, és ezzel végképp kisiklott az élete.

CSAK KETTEN ÉRTEK EL TÖBBET

Aki nem látta játszani Theo Fleuryt, igazán sajnálhatja. A maga 168 centijével csodálatos kis gyűlöletgolyóként száguldozott a nála két fejjel magasabb izomkolosszusok között. Félelmetesen robbanékony volt („Muszáj volt megtanulnom, hogyan legyen szélvészgyors az első két-három lépésem, különben nem lett volna esélyem” – emlékezett vissza), egy telefonfülkéből is ki tudta cselezgetni magát, annyira technikásan bűvölte a korongot zsebkendőnyi területen, és megállás nélkül hajtott, mint a Duracell-nyúl.

Hokis mércével törpeként is 1084 meccset húzott le a ligában tizenöt év alatt (Fotó: AFP)

 

Hokis mércével törpeként is 1084 meccset húzott le a ligában tizenöt év alatt, szerepelt hét All Star-gálán, lőtt 455 gólt, és gyűjtött 1088 pontot, na meg ücsörgött 1840 percet, teljes 92 harmadnyi időt a büntetőpadon: ilyen pont- és kiállításperc-mutatói az egész NHL-történelemben csak a két legendás játékosnak, Mark Messier-nek és Brendan Shanahannak akadnak, de mindkettő legalább egy fejjel magasabb, és tizenöt kilóval több, mint Fleury, ráadásul egyaránt minimum húsz évet lehúztak az elitben.

Fleury azonban nem pusztán góljai és pontjai miatt volt imádott-utált, de mindenképp feledhetetlen figurája az NHL-nek. Sokkal inkább attól, hogy mélynövésű létére nemhogy nem félt senkitől, épp ellenkezőleg: nekiment bárkinek – mert nem volt más választása.

A HARAGJA VÉDTE MEG

Utolsó szezonjában 65 meccsen 160 ponttal lett pontkirály az egyik kanadai juniorligában – holtversenyben egy Joe Sakic nevű másik kölyökkel. Utóbbi mégis a 15. helyen kelt el az 1987-es drafton, Fleury viszont csak 151 hellyel mögötte. És amikor a Calgary Flames kiválasztotta, a szomszéd asztalnál a Philadelphia Flyers stábjában többen elnevették magukat: „Ez a fickó ugyan hol fog játszani?”

Hát igen, a régi hokis mondás szerint a testmagasságra nem lehet edzeni, a pöttöm Fleuryben pedig kevesen látták a leendő klasszist.

Ő azonban már junior korától kezdve megtalálta a módját, hogy megállja a helyét a nagyobbak között, és maradt is ennél a módszernél, míg csak szögre nem akasztotta az ütőt. Úgy döntött, kellemetlenkedő pióca lesz, akit minden ellenfélnek jobb elkerülnie: ha a bírók hátat fordítottak, bárkit térdhajlaton vágott, vagy bordán szúrt a bottal, ha valaki neki akart rontani, ő kitartotta az ütőt, hogy felnyársalja, és ha elsőre nem sikerült balhét provokálnia, másodjára, harmadjára, hatodjára is odament, és a nála két fejjel nagyobb verőlegényeket is addig piszkálta, míg el nem veszítették a fejüket, és ment mindenki a büntetőpadra.

„Kiszámíthatatlan voltam, de épp a haragom, az aggresszivitásom védett meg – mondta. – Azt jelezte mindenki számára, hogy nagy hiba volna az utamba állni. Ha látják rajtad, hogy elborult az agyad, és nem ismersz félelmet, akkor megúszhatod, de ha egyszer is azt látják rajtad, hogy hagyod magad, onnantól mindenki kicsinál. Ezért törlesztettem mindig mindenért, akkor is, ha kiállítottak utána, akkor is, ha a meccs dőlhetett el rajta – nekem az életem múlott rajta.”

Ja, és közben sorra szerezte a gólokat és pontokat is. Már újoncévében, 1989-ben Stanley-kupát nyert a Calgaryval (a szezon során három meccsen is az alsó sorokba eldugott pöttömke szerezte a győztes gólt), és bár tíz év után távozott, mert a kanadai csapat nem tudta megfizetni, később a New York Rangersben játszva is All Star lett.

Így aztán saját csapata szurkolói imádták, az ellenfelek pedig gyűlölték – de sokat is tett ezért. Amikor egy meccsen, még a Flames játékosaként be kellett mennie az öltözőbe lecserélni az összevérzett mezét, egy drukker kapta le a sajátját, és dobta oda neki, nehogy egyetlen cserét is mulasszon emiatt, ellenben amikor kitudódott a szenvedélybetegsége, vendégként „Drogos, drogos!” kórussal üdvözölték a csarnokokban. Cserébe ő már 18 évesen, egy szovjet–kanadai juniormeccsen imitált géppisztolysorozatokkal ünnepelte a góljait, majd tömegverekedést provokált, és már NHL-esként egyéb számtalan bűne mellett egyszer az öltözőfolyosón betörte a San Jose Sharks kabalájának bordáját is.

EGY LEPEDŐBE CSAVARVA ALUDT...

Mindeközben folyamatosan küzdött a démonaival.

Előbb csak indulatkezelési problémákkal, majd 1999-ben New Yorkba szerződve minden mással is az alkoholtól a kábítószerekig. Egyik elvonókúráról a másikra járt  – már amikor megbukott, mert néha újszülött kisgyermekének vizeletmintáját adta le –, közben olykor manhattani sztriptízbárokban vagy transzvesztiták között mulatozott hajnalig, vagy épp egész éjjel hajléktalanokkal bandázott a lángoló olajoshordók körül ücsörögve. Végül 2003-ban kapta meg utolsó eltiltását, és kikopott az NHL-ből – ezután zuhant egyre mélyebbre és mélyebbre, egészen a kút fenekéig: „A pisztoly csövének magányos és hideg íze volt. Nem húztam meg a ravaszt. Nem azért, mert hirtelen elkapott volna az élni akarás, még mindig pocsékul éreztem magam, és azt kívántam, bár halott lennék. Kirohantam, elhajítottam a fegyvert a sivatagban, és úgy ordítottam az egész világra, mint egy őrült.”

Végül 2009-ben derült ki, milyen szörnyűség állt Fleury lecsúszásának hátterében.

Az egy kanadai faluban, alkoholista apa és depressziós, gyógyszerfüggő anya mellett felnövő kissrácot egy Graham James nevű hokiedző vette szárnyai alá, akire végre felnézhetett, és aki megígérte neki, hogy apró termete ellenére eljuttatja az NHL-ig – valójában azonban egy undort keltő szörnyeteg volt. Az edző ragaszkodott hozzá, hogy tanítványa heti egy-kétszer nála aludjon, és olyankor az éjszaka közepén négykézláb bemászott a szobájába (amelynek ablakait előtte szigetelőszalaggal ragasztotta le, hogy egy fénysugár se hatoljon be), és rendszeresen molesztálta a szerencsétlen kissrácot, aki szorosan magára tekerte a takarót, és alvást színlelt, hátha megússza – de hiába. Mégsem mert szólni senkinek, mert James elhitette vele, hogy az azt jelentené, feladja az NHL-álmot...

Jamest végül elítélték, Fleury pedig 2005 szeptemberében egy új szerelem hatására új életet kezdett – immár tisztán. Néhány hónappal a félbemaradt öngyilkossági kísérletet követően visszatért a hokipályára is, az öregfiúk közé. Aztán 2005 őszén egy barátja hívására Észak-Írországba, a Belfast Giantshez szerződött, ahol a brit elitbajnokság legjobb játékosává választották, miközben felváltva pörölt a játékvezetőkkel és az ellenfelek drukkereivel – hiába, a bőréből nem tudott kibújni. 2009-ben, 41 évesen még megpróbált visszatérni az NHL-be, edzőmeccsen gólt is szerzett a Calgary Flames-ben, de aztán végleg visszavonult – abból a csapatból, ahol legenda lett.

Azóta sínre került az élete, számtalan üzleti vállalkozásba fogott, és előadásokat tart a szexuális zaklatások áldozatainak arról, hogyan dolgozhatják fel a szörnyűségeket. Közben countryzenekarával turnézik, és arról énekel, hogy bátran és büszkén emelheti fel a fejét.