Dávid Kornél: Jordan nimbusza csak erősödött, generációkat motivál

– Miként emlékszik az első találkozásukra Michael Jordannel?     
– Még 1995-ben jártam az NBA nyári kiválasztó táborában. Edzettem, lejátszottam öt meccset, s amikor véget ért a camp, meghívtak Chicagóba, de két év telt el, mire tényleg útra kelhettem. Jordannel a Bulls edzőközpontjában, a Berto Centerben futottunk össze először. Mi akkor már egy hete tréningeztünk, de a csapat sztárjainak, így Jordannek, Scottie Pipennek, Dennis Rodmannek nyoma sem volt. Az edzőtábor hivatalos megnyitása egyúttal sajtónap is volt. A pályán nyüzsögtek a riporterek, operatőrök. Jordan érkezésekor mindenki összeszaladt, ő pedig rögtönzött sajtótájékoztatót tartott. Én egy másik újonccal, Boris Gorenccel várakoztam, s hallgattam végig a kérdezz-feleleket.

– Mit tapasztalt, hogyan kezelte a médiát?
– Hálás riportalany volt, szabatosan, szellemesen fogalmazott. Tisztában volt vele, hogy a sportiparban a riportereknek is megvan a helyük és szerepük, fontos részei a gépezetnek. Ha le akarta rázni a minden lépését figyelő zsurnalisztákat, azt is kulturáltan, elegánsan tette. Persze aki kihúzta nála a gyufát, mint Sam Smith, a The Jordan Rules című könyv írója, annak nem bocsátott meg.

– Miként zajlott az ismerkedő csapatértekezletük?
– A Berto Center videotermét lépcsőzetesen rendezték be, a legfelső sorban három fekete karosszéket helyeztek el. Ezek hátán egy-egy szám virított: a 23-as Jordané volt, a 33-as Scottie Pippené, a 91-es Dennis Rodmané. Miután mindenki elhelyezkedett, Phil Jackson vezetőedző sorra rábökött a játékosokra, s mondanunk kellett néhány szót magunkról. Amikor én kerültem sorra, közöltem, hogy Magyarországról érkeztem. A halk moraj közepette hátul megszólalt a tősgyökeres chicagói Randy Brown: „Na, még egy európai! Mi lesz itt…?!” A végére maradtak a szupersztárok. Amikor Michael Jordanhez értünk, ő csak ennyit közölt bemutatkozásként: „Öt aranygyűrű.”

– Kialakult vele személyes kapcsolata a közös munka során?
– Talán meglepő, de nem az öt újonccal bánt a legkeményebben, hanem azokkal, akikkel már játszott együtt, s pontosan tudta, hogy belőlük csak így lehet kihozni a maximumot. Alighanem gyorsan felmérte, hogy a tesztelésen lévők közül senki sem kerül be a végleges keretbe, talán ezért sem volt olyan szigorú velünk. Amúgy szűk volt azoknak a köre, akiket közel engedett magához, s rálátásuk lehetett a mindennapjaira. Amikor a felkészülési meccsekre utaztunk, velük ült a repülőn, velük beszélgetett, kártyázott. Sem az edzések, sem az előszezon meccsei után nem láttam, hogy slepp várta volna. Az NBA-játékosok jelentős részére jellemző flam­boyant viselkedés tőle távol állt.

– Kik lehettek a bizalmasai?
– Scottie Pippen, Ron Harper, Dickey Simpkins és talán Randy Brown. Ők alkották a „breakfast clubot”, azt a társaságot, amely rendszeresen Jordan birtokán jött össze edzeni és reggelizni.

– A Magyarországon is vetített The Last Dance című dokumentumfilm-sorozatban Jordan néha olyan benyomást keltett, mint aki – már bocsánat – kissé kattant. Képes volt egész idényre elegendő motivációt meríteni azon sérelméből, hogy más kapta meg az MVP-címet.     
– Biztosan volt egy kis flúgja, de a többi szupersztár sem hétköznapi figura. Azoknak, akik hosszú éveken át a legmagasabb szakmai színvonalon teljesítenek, muszáj valamiből újabb és újabb motivációt gyűjteniük. S igen, adott esetben egy kívülállónak nevetségesnek ható részlet az, amiből újratöltekeznek. Az ötödik bajnoki cím után nem biztos, hogy a hatodik esélye önmagában lázba hoz. Ilyenkor a szimpla hétköznapok adhatnak pluszlöketet: egy újságcikk, egy ellenfél piszkálódása, egy csarnok, ahol csak azért is bizonyítani akarsz a téged ócsárló drukkereknek.

– Létezik egy előttünk rejtve maradó Michael Jordan is?
– Nála sok mindent az határozott meg, ahogyan az emberek hozzá viszonyultak. Gyakran nem a természete, a mentalitása miatt cselekedett így vagy úgy, hanem a státusából adódóan. A filmben is keresték azokat a pontokat, negatívumokat, amelyek árnyalják a róla kialakult képet. Nagyon nem kellett kutatni, hiszen köztudott volt a szerencsejátékok iránti vonzalma. LeBron James úgy húzott le immár tizenhét évet a ligában, hogy még parkolócédula-büntetéséről sem hallani. Jordan nem ilyen, a játékszenvedélye miatt ki is kezdték, de ez nagyon kevés volt ahhoz, hogy a nimbuszát szertefoszlassa.

– Ön fogadott-e vele a közös chicagói időszakukban?     
– Nem, annak azonban szemtanúja voltam, hogy például a csapat repülőjén vívott kártyacsatákat mennyire véresen komolyan vette. Neki nem tetsző lapjárás esetén eleinte poénkodott, később csalást emlegetett, s nemegyszer zengett tőle a gép. Képtelen volt veszíteni, mindig mindenben nyerni akart. Nyilván olyanokkal vette körül magát, akik ezt a hozzáállását elfogadták vagy legalábbis tudomásul vették.

– Az 1997–1998-as Bulls keretében nem szerepelt az ön neve, egy évvel később viszont visszahívta a Chicago, igaz, akkorra már Michael visszavonult. Látta őt abban az időben?
– Noha a Berto Centertől nagyjából tíz percre volt a villája, nem jött le közénk. Az idény második hetében azonban az újonc Corey Benjamin, aki nem ment a szomszédba egy kis önbizalomért, azt mondta a Chicago Tribune újságírójának: „Jordan a legjobbkor hagyta abba, hiszen kiöregedőben volt a kosárlabdából. Szerintem ma már egy-egyezésben meg is verném.” Két nappal a nyilatkozat megjelenése után Jordan melegítőbe öltözve besétált a Berto Centerbe. Ledobta a táskáját, felvette az edzőcipőjét, s csak annyit mondott: „Corey, gyere!” Egy-egyezni kezdtek. Hat-hatig fej fej mellett haladtak, aztán Benjamin már a kosarat sem találta el. Michael bohócot csinált belőle. Olyan benyomást keltett, mintha egy percre sem hagyott volna fel a kosárlabdázással.

– Ha már a visszavonulását említi. Mi lehetett az oka, hogy kétszer is meggondolta magát, és visszatért?
– Az első visszavonulását alighanem az motiválta, hogy túl nagy volt körülötte a felhajtás. Ebből a mókuskerékből akart kiszállni, s a baseballal próbálkozott, ami gyerekkorától része volt a napjainak. Másodszor kényszerből lépett le a színről. A The Last Dance-ben célzott is rá, hogy ha a Bulls együtt marad, ő is folytatja. Így viszont óriási hiányérzettel távozott. Kereste az új kihívást, ám nem találta meg sem a golfban, sem sportvezetőként. Őrület, hogy a Bullshoz nem engedték oda. Ekkor jött a washingtoni lehetőség. Nem értek egyet azokkal, akik úgy vélik, hiba volt megint újrakezdenie. Ha megnézzük a Wizardsnál lejátszott két idénye statisztikáit, nagyon is vállalhatók. Önmagához képest persze valamivel gyengébbek, de a mérce korábban a fellegekbe került.

– A filmsorozatban a két Jerry, a menedzser Krause és a klubtulajdonos Reinsdorf nem sok jó szót kap. Ön miként látta a szerepüket?
– Nem vitás, óriásit hibáztak a hatodik bajnoki cím megszerzését követően azzal, hogy nem hagyták a gárdát a maga természetes módján „leereszteni”. Ha van egy ilyen príma csapatod, nem azzal kell foglalkozni, mi lesz három-négy év múlva, hanem arra kell összpontosítani, miként lehet még egy vagy két jó idényt kisajtolni belőle. A folytatáshoz persze a tulajdonosnak mélyebben kellett volna a zsebbe nyúlnia, ám Reinsdorf és Krause nem érzett rá, hogy ilyen társaság egy évszázadban egyszer jön össze. Hagyták, hogy eluralkodjanak az egyéni sérelmek, s ez megmérgezte a légkört a klubnál.

– Vagyis jogosak az őket ért bírálatok?     
– Nélkülük a Chicago Bulls nem lett volna hatszoros NBA-bajnok! Krause-szal ráadásul elfogult vagyok, nekem ő adta meg az esélyt, hogy a Bullshoz kerüljek. Nagyon sajnálom, hogy a film ilyen sötét képet fest róla, amivel nem tud vitába szállni, hiszen 2017 márciusában meghalt. Még Pippen is elismerte, hogy nélküle nem jutott volna a csúcsra a Bulls, de ez csak halvány ecsetvonás, nem sokat árnyal a negatív összképen. Mindez érvényes Reinsdorfra is, aki valóban fafejűnek bizonyult, mert Pippent nem lett volna szabad ilyen megalázóan alacsony fizetési kategóriában tartania. Jerryék hibáztak, nem volt jó a szimatuk. Miközben fürödtek a sikerben, képtelenek voltak előre gondolkodni. Manapság hasonló blama nem fordulhatna elő: biztosan együtt tartanák a csapatot, kerül, amibe kerül.

– Érezhető manapság az NBA-ben Jordan hatása?     
– A The Last Dance több szempontból remekül lett időzítve. Felnőtt egy generáció, amely már csak hallomásból ismeri Jordan nevét, a világ pedig a koronavírus-járvány miatt hónapokra sport nélkül maradt. Érdemes böngészni az aktív játékosok nyilatkozatait, kommentjeit: kivétel nélkül azt írják, hogy még az eddiginél is pozitívabb a képük Michael Jordanről. Sokan merítettek motivációt a látottakból. Volt, aki arról beszélt, hogy túl a harmincon már a visszavonuláson törte a fejét, ám a film láttán erőre kapott, friss lendülettel állt neki a munkának, újra motiváltnak érzi magát. Jordan nimbuszát tovább erősítette a sorozat, azt meg mondani sem kell, hogy a nevével fémjelzett brand a mai napig verhetetlen a piacon.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. augusztus 8-i lapszámában jelent meg.)